Csurom vizesen ébredek fel az álomból. A rémálomból, hogy igazán pontos legyek. Körülnézek a barlangban, kell egy pár másodperc, amíg rájövök hol vagyok. A szemem gyorsan hozzászokik a sötéthez. Miért aludtam el? Tudtam, hogy nem szabad, tudtam, hogy előtte fel kellett volna ébresztenem valakit. Gigit, Bellát, netán Márkot, vagy igazából akárkit a kis szedett-vedett csapatunkból. Most így kb egy órára védelem nélkül maradtunk. Ami most, itt, ebben a veszélyekkel teli világban majdhogynem egyenlő a halálos ítélettel. Felülve látom, hogy a többiek még mindig békésen alszanak. Senkinek nem tűnt fel a bakim, mégis dühös vagyok magamra. Többet nem fordulhat elő ilyen. Addig nem, amíg nem találunk valami tényleg biztonságos menedékhelyet, addig nem, amíg éhes vadállatok mászkálnak mindenhol. Most, hogy nincsenek városok, nincsen technológia és utánpótlás, a vadon a Föld összes területét magáénak követelni. És nincs, aki megállítsa.

Körülbelül négy hónappal ezelőtt történt a Végzet napja. Hangzatos név, a kicsi Kleo találta ki, és azóta is így használjuk a táboron belül. Más nem tudom, hogy hívja, de igazából jelenleg már azt se tudom megmondani, hogy él e más rajtunk kívül a bolgyón. Biztos vagyok benne, hogy a földrengések, cunamik, vulkánkitörések és hasonló természeti katasztrófák nem pusztítottak el mindenkit, de fogalmam sincs, hogyan tudnánk megtalálni egymást. Most egy viszonyag védett barlangban vagyunk, ahol csak nehezen tudnak ránktalálni a vadállatok, de ha kimennénk, nem tudnánk garantálni senki biztonságát. Nem mintha most tudnánk. A Végzet napja óta semmi sem biztonságos. Emlékszem, éppen a pincében kerestem valamit, amikor először meghallottam a sikolyokat. Éreztem, ahogy megmozdul alattam a föld. Körülöttem a polcok ledőltek, a lekvárral teli befőttesüvegek kopogva landoltak a padlón. Tehetetlenül néztem, ahogy eluralkodik a káosz a kis szobában. A szemem tágra nyílt, amikor meghallottam a reccsenő hangot, a leomló épületek zaját, amibe az emberek kiabálása vegyült. Csecsemők és gyerekek bömböltek hangosan, az idősek imádkoztak, mindenki egy nem létező dologtól kért segítséget, amikor látszott, hogy minden menthetetlen. A földre kuporodtam, minél jobban összehúztam magam, de szerencsére a pincének nem let semmi baja. Még a második világháborúban épült, atomtámadás esetére. Szerencsére a földrengést is kibírta. Nem úgy, mint a felette lévő ház, aminek a törmeléke eltorlaszolta a pince bejáratát. Be voltam zárva. Emlékszem, milyen erősen tört rám a klausztrofóbia, a félelem, hogy ide bezárva fogok meghalni. Tudtam, hogyha nem teszek semmit, akkor a félelmem valósággá válik, így hát jobb megoldás híján ásni kezdtem a törmelékben. Minden követ megmozgattam, és végül két nap folyamatos próbálkozás után sikerült egy vékony alagutat ásnom kifelé. Addig a pincében lévő lekvárkészlet és fagyasztott leves tartott életben. Az alagúton keresztül a felszínre kijutva siralmas látvány fogadott. Az a kép, ami a rémálmaimban még mindig kísért, az a kép, amit hónapok után sem tudok kiverni a fejemből. A letarolt városom látványa. A törmelék alól kilógó emberi végtagok, a néha megmozduló haldoklók, és a végtelen pusztítás. Egyszerűen hihetetlen, hogy mit vitt véghez a föld néhány percen belül. Elindultam az utcán, óvatosan sétálva át a ledőlt házak romjain. Nem volt különösebb célom, de egyszerűen nem bírtam a saját otthonom maradványain taposni. Ami alatt a szüleim feküdtek. A harmadik utcába betérve megtaláltam az első bajtársamat, az első embert, akit életben láttam. Egy nálam pár évvel fiatalabb lány volt, Bella, aki egy autóban ülve menekült meg. Szerencséje volt, ahogy minden más túlélőnek is. A városban sétálve más emberekkel is találkoztunk, majd egy hét keresgélés után feladtuk, hogy több élőt találjunk és elindultunk biztonságos menedéket találni. Így kötöttünk ki itt, ebben a sötét, rideg barlangban, ahol minden éjszaka olyan, mintha az embernek fagyott jégkockákat dugdosnának a bőre alá. Egy élmény, de csupán a halott állatok bőre ad egy kis melegséget. A tűzgyújtás igen kockázatos, mivel vonzza az állatokat. Ezt is a saját kárunkon tanultuk meg. Az őrség folyamatos, éjjel-nappal ébren van valaki, és ha bármi gyanús történik, riasztja a többieket.

Épp úgy, ahogy most is. Megszólal az egyik csapdánkra kitett csengő. Kötelességem rögtön odamenni és megnézni, hogy mi történt, mivel sok állat van olyan okos, és kirágja magát a hálóból. Ha el szeretnénk kapni őket, és megenni a húsukat, akkor ezt nem hagyhatjuk. Gyorsan felébresztem Gigit (22 éves hollófekete hajú lány, aki a főzésen kívül csak a pletykákat szereti jobban), majd magamhoz véve a szarvagerincből készült késemet elindulok. Nem kell messze mennem, az egyik közeli csapda riasztott. A sötétben állva figyelem a vadat, próbálom kitalálni, milyen irányból döfjem le, amikor meghallom a hangját. Nem egy állat hangja. Hanem egy emberé. Közelebb lépdelek, így már jobban ki tudom venni a körvonalait. Egyértelműen látszanak a kezei, és a lábai. A feje körül borzas hajkorona, a testén lötyög a ruha, úgy tűnik napok óta nem evett, mégis teljesen embernek látszik. Közelebb lépek hozzá, késemet leengedem a testem mellé, hogy lássa békés szándékkal közeledek. A háló kiengedőjéhez nyúlok, de annyira próbál kiszabadulni, hogy esélyem sincs egyszerűen elengedni. Le kellene nyugodnia, akkor talán tudnék segíteni rajta. Hiába dobom el a késemet, és hallja meg a földön koppanó penge hangját, még mindig nem áll meg. Próbálkozás közben halkan korholom, majd amikor már végleg elegem van hangosan is kimondom.
- Maradj már nyugton, akkor le tudlak szedni innen! – a reménytelen vonaglás abbamarad, a nyöszörgés elhalkul. Egy másik hang hallatszik helyette, ami nagyon hasonlít a beszédre, de annyira halk, hogy lehetetlen biztosra megmondani. Én is megmerevedem, úgy bámulom a csapdába esett emberemet.
- Ha nem csapdáztátok volna tele a környéket, akkor nem kéne leszedned sehonnan! – szinte sziszeg. Úgy tűnik, ő egy Gamma. Magányos harcos, egyedüli túlélő, aki a világ minden kincséért sem játszana csapatban.
- Figyelj, tudom, hogy nem tetszik a helyzet, de jelenleg én vagyok az egyetlen reményed a túlélésre. Szóval a helyedben nem cseszegetnélek, mert még a végén itt talállak felejteni – bevallom kicsit kiakadtam erre a srácra. A hangból már egyértelműen megállapítható, hogy a túszom fiú. És nem kicsit idegesítő. Főleg, mivel a mondandóm végén egyszerűen képen röhög. Itt telik be a pohár. Hátat fordítok neki, hiába függ még mindig a hálóban, felveszem a késem a földről és elindulok vissza a barlangba. Hallom, ahogy utánamkiabál, de nem hat meg. Csak az az egy szó, amit a leghalkabban mond.
- Sajnálom! – újfent megmerevedek, majd egy vipera gyorsaságával termek előtte.
- Mit sajnálsz?
- Igazad volt. Tényleg nem tudok egyedül kijutni a csapdából. Sajnálom, hogy bunkó voltam veled. De nem vagyok hozzászokva, hogy másoktól kérek segítséget – felemeli a fejét, és a barna szeméből nyilvánvaló, hogy őszintén beszél. Bármennyire dögként viselkedett az előbb, most mégis megesik a szívem ezen a srácon. Hiszen túlélő ő is, harcos, akárcsak én. Megérdemli az életét. Éppen ezért egyetlen rántással meghúzom a csapda kioldózsinórját. A fiú egy hatalmas palacsintaként terül el a száraz avarban. Gyorsan összeszedi magát, leporolja a ruháját, és megáll velem szemben. A hálóban lógva nem tűnt fel, hogy milyen magas, pedig több, mint egy fejet ver rám. A haja hosszú, szinte a füléig ér. Az arca nagyon férfiasnak tűnik a dús szakálltól és mogyoróbarna szemeitől. Teste kicsit vékony, ahogy manapság mindenkinek, mégis biztos vagyok benne, hogy valamikor nagyon izmos volt, és most is elég erős. Jól jönne egy ilyen tag a csapatunkba. És őszintén megmondva, eléggé szimpatikus. A bunkósága ellenére is. Szívesen megismerném. De ahhoz az kell, hogy velünk maradjon. És már tudom is, hogyan érem el ezt.
- Viszont... Most tartozol nekem – nem látszik az arcán meglepődés, vagy csak nagyon jól titkolja. Viszont én úgy érzem, számított erre a mondatra, arra, hogy nem engedem el csak úgy. Beletörődően néz rám, látom rajta a néma kérdést. „Mit akarsz?”
- Nem kérek nagy dolgot, ahogy teljesíthetetlent sem. Csak annyit, hogy maradj velünk – megfeszül az egész teste. Nem tetszik neki, amit kérek.
- Veletek? – színtiszta gyanakvás árad minden porcikájából.
- Igen. Tizennégy emberrel élek együtt egy barlangban, nem messze innen. Jól jönne egy erős, tapasztalt vadász. Maradj velük. És velem – elgondolkodik. Elértem, hogy elgondolkodjon. Szuper!
- Egy feltétellel – belenéz a szemembe, miközben érthetetlen félmosolyra húzza a száját.
- Soha többé nem próbáltok meg behálózni!

Boldogan ígérem meg neki. Az nem biztos, hogy betartom, de azért megígérem. Ő olyan srácnak tűnik, akit megéri behálózni. Bár egy egészen más értelemben, mint ma.

[ Az ihletadó zene, ami nekem az egyik kedvencem, és mindenkinek szívből ajánlom: https://www.youtube.com/watch?v=RIzCfh8v2-8 ]

Emlékszem, hogy milyen jó volt először látni. A fűzöld szemét, a szőke loboncát, amit semmilyen fésűvel sem tud megzabolázni. Jó volt hallani a nevetését. Látni, hogy mennyire boldog, amikor velem van. Amikor itt lehet, a szobámban és elmondhatja nekem az összes gondját. Tudja, hogy senkinek nem fecsegem ki a titkait. Hogyan is tudnám? Ő a legjobb barátom, sőt az egyetlen barátom, hogy őszinte legyek. De szeretném, ha több lenne. Csak nem tudom elmondani neki. Nem tudom, hogyan kezdjek neki, nem tudom, milyen módon fejezzem ki magam. Ez sosem ment. Az első találkozásunkkor is csak ültem és hallgattam. Abban nagyon jó vagyok. Napfényes nyári nap volt. A székemben ültem a gangon. Mellettem Karola az újonnan született unokaöccséről csevegett, mellette Laci nyáladzott nagyban. Egy kósza meleg szellő próbálta hűsíteni a 40°C-ot, de nem nagyon sikerült neki. Belekapott kék nadrágomba, amit Heni, a szobatársam egy ollóval szabott rövidre. Természetesen a nővérek nagyon kibuktak emiatt, de mivel én nem mondtam el, hogy Heni volt, és ő sem kotyogta ki, így nem tudtak senkit megbüntetni. Ez nem az a hely, ahol egy hibájáért mindenki megrovást kap. Ez egy jó otthon, kedves nővérekkel, szuper szobatárssal, és még jobb barátokkal. Őket láttam a gangon ülve is, ahogyan az udvaron fociznak, vagyis focizni próbálnak, mert én azt nem nevezem labdarúgásnak, amit ők ott művelnek. Sokkal inkább volt kísérlet, a labdát a hálóba juttatni, különböző meg nem nevezett, kevésbé szabályos eszközökkel. Láttam azt is, ahogy a padoknál a lányok társasoznak, és egymás haját fonják. Itt ezt nevezzük mi szórakozásnak. Hirtelen egy éles, rövid csengés szakította félbe az udvari idillt. A gyomrom hangos korgása visszhangja volt a csengőnek. Azt jelezte, hogy ideje bemenni. Véget ért a délelőtt, ebédidő van. Egyesek megvárták, amíg a nővérek kiértek, mások egymaguk indultak el az étkező felé. Én még üldögéltem a padon egy kicsit, vártam, hogy elüljön a befelé nyomakodó tömeg. Sosem szerettem a tömeget. Túl sok ember, túl közel egymáshoz. Nem az a közeg, ahol jól érzem magam, túlságosan hasonlít arra a napra. Inkább élveztem még kicsit a napfényt. A szemüvegem UV-szűrős lencséin keresztül bámultam felfelé, a kék eget, a bárányfelhőket, és újfent hálát adtam az Úrnak. Az életért, mindenért ami szép, és jó ebben a világban. Elmondtam egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet és egy Hiszekegyet, és amikor már a második Miatyánkot kezdtem volna, megjelent ő. Addigra már kiürült az egész udvar, mindenki beért. Csak ketten voltunk már kint. Hangos, kongó lépteivel félbeszakította a rituálémat, egyszerűen muszáj volt megnéznem, honnan jön ez a hang, ez az ütemes, zavaró zaj. Elszakítottam tekintetemet a napról és a kék égről,  majd oldalra pillantva valami még szebbet láttam. Egy szénahajú, zöld szemű angyalt, akit azért küldött Isten, hogy elhozza a megváltást számomra. Azóta a nap óta vártam rá. Azóta az álom óta, amikor láttam, hogy eljön értem és két kezével visz fel a mennybe. Több, mint egy éve már, hogy minden nap őt kerestem. És aznap először, ott volt.
Csak néztük egymást, a tekintetem felfedezte minden porcikáját, minden látható négyzetcentiméterét. A szája szélén bujkáló félszeg mosolyt, a kissé feszült testtartást, a folyton doboló lábakat. Tétovázott még egy kicsit, majd leült mellém. Csodálatos illata volt, fahéj, menta és még valami más is. Valami más, amiről azóta is mindig az otthonom jut eszembe. Az igazi otthonom. És ő. Félig felém fordult, látszott rajta, hogy kicsit feszeng. Mindigis jól tudtam testbeszédet olvasni, rajta is gyorsan kiigazodtam.  Pontosan tudtam azt is, mikor lesz elege a csendből, mikor fog megszólalni, és kérdezni valamit.
- Szegedi Károly vagyok, de hívj csak nyugodtan Karesznak. Te vagy Emma, igaz? – egy kurta bólintás a válasz. Nem akartam másként reagálni a névre, ami a nagyanyám neve is volt, amit én is megkaptam. Nem akartam, mert minden más túlságosan fájt volna. Így csak ültünk tovább a csendben. Itt mindig jól éreztem magam. A hallgatás másnak fojtogató ölelése számomra mindig a megváltás volt, a biztonság, ahol csak én voltam és a legjobb barátom. Az üres, hívogató semmi. Néha úgy érzem, még jobban is jártam aznap. Akkor is ezen gondolkoztam, még mielőtt csengettek volna, azon a napon, azon, ami akkor történt. De sosem jutottam még semmire. Vagyis néha pont, hogy a semmire jutottam el. Részletkérdés. De ott, a gangon ülve az angyalom mellett, életemben először nem tetszett a csend. Először akartam magamtól is beszélni, elmondani neki mindent, amit csak érzek. A semmit, az üreset, amit azóta a nap óta érzek. De mégsem tettem. Csak ültem tovább, egy szót sem szólva. Azt vártam, hogy megunja a csendemet, ahogy egyszer mindenki, és elmenjen. Ahogy eddig mindenki. De ő maradt, és kivárt. Én is. Szerintem az örökkévalóságig úgy maradtunk volna, ha egy hangos morgás félbe nem szakít minket. Megint a hasam rendetlenkedett.
- Úgy hallom, hogy valaki éhes. Nem jössz be? Isteni marhasült ma az ebéd – vonzó ajánlat volt, főleg, hogy még a kezét is nyújtotta hozzá. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy nemet mondok, de amikor belenéztem a szemébe, egyszerűen nem volt szívem visszautasítani. Felálltam, és az oldalamon vele, elindultam befelé.

Azóta is velem van. Minden nap, amikor csak az otthonban tartózkodik, eljön hozzám, és velem tölti a szabadidejét. Nagyon kedves, és figyelmes, már a legapróbb rezgéseimet is érti. Egy év alatt idegenből a legjobb barátom lett. És azt hiszem, beleszerettem. Nem mintha valaha is viszontszeretne. Én csak egy lakó vagyok a számára, valaki, akivel jót beszélget néhanapján, valaki akit gondoznia kell. De nem a szerelme, nem a jövője, csak egy lány, akivel számtalan elviselhetetlenül rossz dolog történt, egy lány, aki a hallgatást többre tartja mindennél. Egy lány, aki beteg. Testileg, lelkileg, mindenhogyan. Egy lány, akinek kiskorában annyi kívánsága volt. Bárcsak lenne egy pónim! Bárcsak iskolába járhatnék! Bárcsak játszhatnék a többi gyerekkel! Bárcsak normális lehetnék! Aztán idővel ezek a kívánságok megváltoztak. Nem maradtak el, csupán másmilyenek lettek. Bárcsak ne fájna ennyire mindenem! Bárcsak újra normálisan működnének a kezeim! Bárcsak ne lennék beteg, és ne kellene kórházba járnom! Bárcsak normális életem lehetne, amiben nem azon kell aggódnom, hogy a kezemben lévő baktérium továbbterjedt e! És végül, a nap után, amikor az egész életem megváltozott és csendbe burkolóztam, amikor a semmi szétáradt bennem, ami után már nem kellett semmilyen baktérium és egyéb betegség miatt aggódnom a kezeimmel kapcsolatban, a kívánságaim teljesen kifordultak önmagukból. Inkább nem is gondolok rájuk. Csak elszomorítanak. Aztán találkoztam vele. És már csupán egy kívánságom maradt, amit teljesen keresztülhúz az, hogy némának születtem.

Bárcsak elmondhatnám neki, hogy mennyire szeretem!

Miért kellett nekem ennyi cuccot bepakolni? Miért nem hallgattam a barátnőmre, Laurára, amikor azt mondta, hogy ez sok lesz? Hogy nekem nem kell ennyi ruha? Végülis csak két hétre utazom el, nem egy egész évre, mégis simán el tudnék élni mosás nélkül addig is. Lehet, hogy tényleg nem kellett volna kirámolni a szekrényem teljes tartalmát tegnap. De mostmár nem tudok mit tenni. Meg kell próbálnom felpakolni ezt a bőröndnek elnevezett minimum negyven kilós szörnyet a vonat csomagtartójába. Ami természetesen a szék fölött van. Őszintén, ki találta ki azt az őrültséget, hogy mindenkinek fel kell szenvednie a csomagját a két méteres magasba? 

Én biztosan nem így csináltam volna meg. Persze, helytakarékos, de inkább csinálok egy újabb szintet a vonat tetejére, és rakom a csomagokat az utasok mögé, mint ez. Vagy akár az ülések szintjét is meg lehetne emelni, és alá besüllyesztett tárolókba pakolni a táskákat. Szóval számtalan megoldást ki lehetne találni, hogy az olyan épphogy a százhatvan centit elérő lányok is, mint például én, el tudják helyezni a csomagjaikat. Most itt állok a pályaudvaron, várom, hogy begördüljön a vonat, és nekiállhassak a szenvedésnek. 

Végre megérkezik! Mondjuk késett, de szerencsére csak negyed órát. A magyar közlekedésnél ennyi még belefér, legalább nem többet kellett várnom. Kinyitom az ajtót, fellépek a lépcsőre. Nagy nehézségek árán magam után húzom a bőröndömet. Éppen sikerül felemelni, amikor becsapódik az ajtó mögöttem. Rezegve megindul a vonat alattam,alig van időm megkapaszkodni. Persze, egy fél másodperccel később rájövök, hogy ez nem busz, nem rázkódik annyira, hogy könnyen eleshessek. Mégis egyik kezemmel támasztom a vonat falát, amíg előveszem a jegyemet. A táskámba hajolva kutatok az elkószált menetjegy után, amikor meghallom az ajtónyitás jellegzetes hangját. Egy magas, izmos férfi áll előttem. Fekete haja fűzöld szemébe hullik, miközben engem bámul. Száját merev vonallá préselve méreget, markáns állkapcsa szinte kiugrik az arcából. Nagyon jól néz ki. De amikor megszólal, már tudom, hogy olyan ő is mint a volt pasim Erik. Egy becsomagolt doboz az áruházi karácsonyfa alatt. Gyönyörű, igényes csomagolás, de üres, lényegtelen belső. 

- Bocs, de arrébb mennél? Az utamban állsz. - mint már mondtam, a belső számára lényegtelen. Egy igazi bunkó áll előttem. Nem is törődök vele többet, csak némán odébbállok, hadd menjen. Végre megtalálom a jegyemet. Benyitok a kocsiba, és elindulok a széksorok között. Keresem a 83as számú széket, de teljesen a kocsi másik felén van. Amikor pedig odaérek legszívesebben visszafordulnék. A beszállásnál látott bunkó ül az én székemmel szemben. De hogyan lehet itt, ha az előbb ment el mellettem a másik irányba és nem került meg újra? Mindegy, jelenleg ez lényegtelen, azt kell kitalálnom, hogy hogyan rakom fel a bőröndöm a csomagtartóra. Lerakom a kézitáskám, és már éppen nekiállnék, amikor a srác megszólal.

- Segítsek felrakni? - Meglepően kedves hangja van, és normálisan beszél. Mintha nem találkoztunk volna még. Furcsa. 

- Köszi, de megoldom egyedül is - korábban is mondták már, hogy túl büszke vagyok, és néha engednem kellene ebből, de nem tudok. Most sem hagyja a büszkeségem, hogy elfogadjam a bunkó segítségét. Inkább magam próbálkozom, pedig még a hülye is látja, hogy semmi esélyem. Öt perc reménytelen bénázás után a fekete hajú fűzöld szemű férfi, aki eddig csak ült a helyén és engem nézett minden szó nélkül feláll és kiveszi a kezemből a bőröndöt. Már épp tiltakoznék, de egyetlen egyszerű mozdulattal felrakja a tartóra. Még csak meg sem izzad benne, nem is erőlteti meg magát. Néha nagyon igazságtalannak érzem az életem, mivel nekem ez soha nem menne. Bármennyire is fáj a végtelenül büszke oldalamnak, illik megköszönnöm a segítséget.

- Köszönöm szépen, végtelenül kedves és segítőkész idegen - mondom a legirónikusabb hangomon. Arcán egy pillanatra tanácstalanság fut át, majd fél kézzel beletúr a hajába és elmosolyodik. 

- Úgy érzem, már volt szerencséd találkozni a bátyámmal. Kettőnk közül ő aztán tényleg egy paraszt. Nézd, ott jön! - És valóban,amikor hátranézek, arra amerről jöttem, egy megszólalásig ugyanolyan fiút látok közeledni, mint a velem szemben ülő segítőkész férfi. Ez már mindent megmagyaráz. Ikrek, és ennyire különbözőek! 

- Elnézést, nem akartalak megbántani, de a testvéred igazi tulok módjára viselkedett velem. Farkas Emma vagyok és alapból egy nagyon kedves, csak kicsit ironikus ember - mutatkozok be gyorsan, mielőtt a bunkó iker megérkezik.

- Én pedig Szegedi Károly. De hívj nyugodtan Karesznak. A bátyám pedig Szegedi János. Barátoknak Janó, családtagoknak Janika. - ezzel a mondattal dől el bennem végleg, hogy nagyon kedvelem Kareszt. Az ikre érkezése sem zavar mostmár, Janika amúgy is csak ritkán gorombáskodik bele a beszélgetésünkbe, de a testvére akkor is gyorsan lerendezi valami vicces beszólással. Szerencsére mindketten ugyanott szállunk le, és mivel még a vonatozás után sem szeretnénk elengedni egymást, így megbeszélünk egy igazi randit.

Már megint, már megint, már megint! Hogy lehetek ennyire béna? Miért van az, hogy az egész üzletben, sőt szerintem az egész világon én vagyok az egyetlen, aki nem tud úgy bemenni egy boltba, hogy el ne csesszen valamit? Minden áldott vásárlásnál történik valami. Felborítok egy polcot, vagy leverem az összes árut róla, netán megszólal a lopásjelző. A pénztárnál jut eszembe, hogy elhagytam a kártyámat, éveket keresem a klubkártyát, és természtesen sosem találom meg. Én vagyok az az ember, aki mindig a romlott gyümölcsöt fogja meg, és utána órákig bűzlik tőle, aki megtalálja az egyetlen olyan csomag tojást, amiben minden darab el van törve, és aki mindig a véletlenül kinyitott, kiszakadt, kibontott csomagolású cuccot veszi le a polcról. Hogy utána természetesen a lábamra ömöljön a tej, szóródjon a kilós só, vagy essen a vekni kenyér. Aztán veszekedjek egyet a boltvezetővel, aki sosem hiszi el, hogy nem az én hibám volt, és csupán szimplán szerencsétlen vagyok, majd jóindulatúan megengedi , hogy befejezzem a vásárlást, de azért figyelmeztet, hogy legközelebb ne nagyon jöjjek ide, mert nem látnak szívesen. Így lehetséges az, hogy amíg más egy, maximum kettő boltba jár rendszeresen, addig én minimum húszba, mivel ha az egyikben történik valamilyen baleset, akkor tudok menni akövetkezőbe, és így tovább. És amint bezárul a kör és visszaérek az elsőhöz, addigra már senki sem emlékszik a baklövésemre. Zseniális megoldás, nem? 

Ma is bevásárló-nap volt. Próbálom ezeket minél jobban elnyújtani, minél több dolgot venni egyszerre, hátha úgy nem kell gyakrabban jönnöm. Az igazság az, hogy megutáltam a vásárlást. Kicsi koromban se szerettem annyira, de amióta Budapesten élek, és elindult ez a hihetetlen pech-szériám, azóta konkrétan utálom. Mondjuk csak az élelmiszer vásárlással vannak problémáim, egy ruhaboltban tökéletesen elközlekedem, ott soha semmi nem történt még. Nem mintha ruhát vásárolni olyan gyakran járnék. Most viszont, itt az áruház előtt állva mégis azt kívánom, bárcsak ruhabolt lenne. Vagy cipő. Azokat még kicsit szeretem is. De ez egy hatalmas áruház, tele tömött polcokkal, árgusan figyelő eladókkal és méltetlankodó vásárlókkal. Én pedig - a harctérre páncél nélkül besétáló katona - egyetlen kocsival vágok neki ennek a hatalmas monstrumnak.

Több, mint egy órája vásárolok. És még semmi nem történt. Isteni csoda, emberek! A listámon (mivel én olyan típus vagyok, aki listával jár vásárolni. Az kéne csak, hogy betévedjek mondjuk a cukorkás sorba, és rámboruljon egy polcnyi színes édesség) már csak egy tétel van. Az intim betét. Egy darabig keresgélem a sort, mire végül megtalálom. Hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el, hogy szinte kong az ürességtől. Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de utálok más emberek előtt betétet vagy tampont venni. Valószínűleg a mamám miatt lehet ez, aki eléggé leszidott, mert hangosan meg mertem kérdezni tőle a boltban, hogy tud e venni nekem egy doboz tampont. Szerinte nem illendő ilyesmiről beszélni. Akkoriban az unokatesómmal nagyon sokat nevettünk ezen, és az ilyen szavakat, mint tampon, betét, óvszer, csak suttogva, szinte némán tátogva mondtuk ki. Aztán befejeztük a sulit, most meg érett, 23 éves dolgozó felnőttként járkálok boltba egyedül, és nem kiabálom el magam, hogy vegyünk már tampont. Mostanában amúgy is inkább áttértem a betétre, a tampon csak nyáron jó, akkor elég sok segítség, hogy bármikor mehetek úszni, ha olyan kedvem van, és nem kell kihagyni kötelezően három hetet a nyárból, csupán azért, mert nem egy farok és két golyó himbálózik a lábam között. Ezt most ne úgy értsétek, hogy több farok van ott, vagy ilyesmi, hanem épp ez a lényeg, hogy nincs ott semmi, ami himbálózna. Egy egészséges nő vagyok, aki amellett, hogy krónikusan béna, néha túl sokat tud beszélni és gondolkodni. A betétek előtt is éppen ez van. Elfogyott a kedvenc márkám (vagyis az az egy, amit mindig veszek) szóval most valami újat kell kipróbálnom. Vagy vehetek tampont is. Kicsit arrébb állok, amikor meghallok egy hatalmas csattanást magam mögött. Ha valaki, akkor én nagyon jól ismerem ezt a hangot. Ez az egymásnak dőlő polcok hangja, majd jön a fojtott kiáltás, és a koppanás, ahogy az áruk földet érnek. Hátranézek, ahol egy velem egykorú fiú áll. Sötét haja a szemébe lóg, ahogy lenéz a szétszóródott tusfürdős és samponos flakonokra. Nagyon vékonynak tűnik, de valószínűleg azért, mert nálam majdnem egy fejjel magasabb, pedig én is felülről söpörgetem a 180-at. Lóg rajta a nadrág, a vége nem is éri el a bokáját. A kockás ing, amit a póló fölött visel márkásnak tűnik, de az ilyesmihez sosem volt jó szemem. Csak két dolgot tudok megállapítani róla, amíg így háttal áll. Az egyik, hogy a cipője rohadt jól néz ki, és az egész srác nagyon szimpinek tűnik, a másik pedig, hogy körülbelül kettő percen belül óriási bajban lesz, mivel addig esélytelen visszapakolni az összes dobozt. Legalábbis egyedül. Éppen ezért egyetlen mozdulattal elengedem a kocsimat, és a fiú mellé pattanok. Mint a villám elkezdem felszedni a flakonokat, majd visszatenni őket a helyükre. Ő is gyorsan felocsúdik, rögtön segíteni kezd. Jól számoltam, az eladó Usain Bolt-ot megszégyenítő sebességgel érkezik meg, de addigra mi már csendesen nézegetjük a tampon- és fogselyemkínálatot. Cicceg eggyet, majd felemelt fejjel duzzogva elviharzik, várva, hogy egy újabb vevő borítson le valamit a polcról, akit ezúttal ki is tehet az áruházból. Már épp elkezdeném olvasni az egyik tampon cimkéjét (sose látom rendesen, hogy mekkora a nedvszívó képessége. Azok a rohadék cseppecskék mindig teljesen összefolynak), amikor a flakonleverős srác hozzám fordul.
- Köszönöm! Ha te nem reagálsz és kezded el gyorsan visszapakolni az üvegeket, biztosan kitett volna innen. Pedig ez a kedvenc boltom!
- Szívesen! Nagy gyakorlatom van abban, hogy hogyan kell tárgyakat visszarámolni a polcra minél rövidebb idő alatt - összehúzza a szemöldökét, ahogyan próbálja megérteni amit mondok. Nagyon vicces így, de biztosan kibukna, ha ezt elmondanám neki, szóval inkább hallgatok róla és kisegítem.
- Tudod a bolti balesetek koronázatlan királynőjével állsz szemben. Nagyon régen voltam úgy boltban, hogy ne történt volna semmilyen incidens velem. 
- Ezt nagyon meg tudom érteni. Én is irgalmatlanul béna tudok lenni, főleg a könyvesboltokban. Az a rémálmom. A sok egymás mellé pakolt, könnyű kis könyvecske, ami egyetlen érintésedre leborul és magávalrántja a többit... Utálom. - Azta! Rokonlélek. Még sose láttam olyan embert, aki megértette volna a bénaságomat etéren.
- Igen, az nekem is olyan, mint a Halálcsillag. 
- Hoppá, csak nem egy Star Wars rajongóhoz van szerencsém?
- De igen, talán - erről a témáról egy életen át tudnék beszélni, szóval inkább gyorsan leállítom magam, és csak ennyit válaszolok.
- És te is érzed az Erőt? - nem tudom, hogy ezt most mire érti. Magamban nagyon érzem, ott mindig, főleg ha éhes vagyok. Benne is érzem, bár még nem ismerem annyira, sőt kettőnk között is érzem. Ami elég ijesztő, tekintve, hogy körülbelül öt perce találkoztunk. Mégis, úgy érzem, nem elég ebből a fiúból. Többet szeretnék tudni. Róla, az életéről, a Star Wars rajongásáról, a bolti baleseteiről, mindenéről. Szóval egy egyszerű, de kicsit flörtölős választ nyújtok.
- Kettőnk között? Persze. És te? - Egymillió doláros kérdés.
- Az elejétől fogva. Szegedi Károly, Karesz - kezet nyújt, én pedig már éppen megráznám, amikor a kezébe veszi és régimódian az ajkához emeli. Kezet csókol nekem, miközben halványzöld szemével a reakciómat lesi. Meg kell mondjam, nagyon bejön ez a döbbenetes udvariasság.
- Farkas Emma.
- És mondd csak Emma, nem lenne kedved megenni egy sütit valahol a városban? Már ha kijutunk ebből a gigantikus építményből baleset nélkül?
- Örülnék neki. De figyelmeztetlek! Nem könnyű ám velem szerencsétlenség nélkül vásárolni.
- Azt hiszem, - mondja karcos, flörtölős hangon - hogy vállalom a kockázatot.

Sziasztok!

Most egy régebbi versemet hoztam el nektek. Egy szerelmi csalódásról szól, egy magányos lányról, akit átejtettek és felültetett a saját pasija. Magát a verset több mint egy éve írtam, még a karantén alatt, amikor alapból senki sem volt olyan fényes lelki állapotban [én se, de nálam ebből a szomorúságból versek születtek, amiket most meg tudok osztani veletek :)]. Szóval magának a versnek is eléggé borongós hangulata van, de véleményem szerint jól sikerült. Ti mit gondoltok róla?

Kihalt, üres játszótér.
Mint a szívem. Nem sokat ér.
Mégis, a tiéd volt.
A szerelem háttérbe szorult.

Magányos játszótér ez.
Eltűnt róla a sok gyerek.
Megmaradt egy rakat emlék,
Mondd, mit kezdjek ezzel én?

Kopott csúszda, homokvár
Nem építi senki meg már
Csak a hinta nem üres
Ül rajta egy magányos lélek.

Kedves kislány, okos is
Csak nem tudja kezelni az érzéseit.
Ezért marad. Fekszik, ül.
Nem kap semmit dicséretül.

De ki dicsérné? A félhomály
Az egyetlen, kit érdekel tán,
Hogy él, halott vagy zombi lett,
Nem az agyban dől el ez.

Nála eldőlt. Vége van.
Megragadt zombi üzemmódban.
Vajon ki tehette ezt vele?
Átkozott legyen az ő neve.

Szimba13

Halihó!

Most egy régebbi feladatot hoztam nektek, két írást, amit körülbelül egy hónapja készítettem. A feladat az volt, hogy figyeljünk meg embereket és írjunk le kettő életképet. Nem a cselekmény volt a fő, hanem a hangulat átadása. A témája a két életképnek teljesen különböző, a műfajon kívül semmi közös nincs bennük, de egyben szeretném megosztani őket veletek, mivel így tartoztak egy feladatba. Őszintén megmondva először nehéznek gondoltam a feladatot, de később kiderült, hogy egyáltalán nem az, sőt kifejezetten jó móka. Remélem nektek is annyira nagy élmény lesz az olvasásuk, mint nekem a megírásuk volt.

I.
Csendben ült a kerítés szélén, már majdnem lecsúszott a vékony párkányról, mégsem szeretett volna megmozdulni. Olyan jó volt így, csupán pihenni és olvasni a kertben, olyan meghitt, békés, amilyet már régen érzett. Elgondolkodott az életén, az elmúlt egy évén, a karanténidőszakán, és szívébe öröm költözött, ahogy rájött, ennek már mind vége. Lenézett az ölében fekvő, kinyitott klasszikusra, a kedvenc könyvére, aminek már kissé elrongyolódtak a lapjai a sok olvasásától, mégsem volt szíve megválni tőle. Sok mindent éltek már át ketten, nem lett volna igazságos csak úgy kidobni a nagymúltú könyvet.
Emberek haladtak el a kerítés mellett, boldogan zajongtak. Kisgyerekek rohangáltak az utcán a tűző napon, szüleik az árnyékból figyelték őket. Boldog, egyszerű nyári nap volt, a nő számára mégis különlegesen szép. Mivel ott, abban a nyugodt, békés kis kertben úgy érezte, hogy megéri élnie az ilyen napokért.

II.
Hepehupás úton közlekedett a fél kettes busz. Rázkódott minden, ahogy az egyik gödörből a másikba érkezett a szerelvény. Amúgy is meleg volt, több mint 35 fok, mindenki majd megsült. Az ablakok nyitva, az egyik ajtó is, mégsem csillapodott a hőség. Egy emberként gondolt mindenki a hűvös tavaszi napokra, amikor a nyarat vártuk, amikor meleget szerettünk volna. Mindenki visszavágyta azokat a napokat. Ahogy a hőségriadó közepén, a hatvanéves távolsági buszon ülve körülnéztem, csupán szomjas, kókadozó, fáradt embereket láttam. És egy gondolatot, ami mindenkiben megfogalmazódott: Legyen már végre hidegebb!

Szimba13

Az eheti feladatban egy számolós mondókát kellett írnunk. Ilyen például az ,,Egy, megérett a meggy" is. Viszont téma nélkül kicsit unalmasnak találtam, csak úgy írni mindenféléről, így hirtelen jött ötlet végett az index.hu kezdőlapján lévő cikkek címeiből írtam számolgatós mondókát. Ha valakinek valamelyik sor nem tiszta, akkor írjon nyugodtan, de szerintem eléggé egyértelműek lettek. Jó számolgatást mindenkinek!

Egy
A könyv visszamegy
Kettő
Többezer versenyző
Három
Az olasz revanst várom
Négy
Maracanában véd
Öt
Tüzijáték a szállás előtt
Hat
A magyar büntetést kap
Hét
Beszél a sok baráti nép
Nyolc
Stílus pénzért nem volt
Kilenc
A covid újra megjelent
Tíz
Sokfelé esett a víz

Szimba13

Utálom a magyar tömegközlekedést! Nem elég, hogy alapból 40°C van, idebent még melegebb, mivel az ablakokat csak résnyire lehet kinyitni, légkondiról pedig még csak hírből sem hallott senki. Nekem pedig természetesen azt a buszt kellett kifognom, amin a legtöbb ember van, hiszen ilyen melegben mindenki vízközelben szeretne lenni. Máshogy nem is lehet kibírni a kánikulát. Szerencsére az én helyem nem annyira borzalmas, többnyire árnyékban is vagyok, legyezőt is hoztam magammal. Tavaly a görögországi nyaralásom alkalmával nem bírtam ki, hogy ne vegyek egyet. Akkor még pénzkidobásnak tűnt, és ostoroztam is magam miatta, mivel az egész hét alatt nagyon sokat költöttem. De most, itt a fél tizes Budapest Déli pályaudvar - Velencei tó vonalon nagyon nagy hasznát veszem. Hiába hallottam mellőlem a lányoktól, hogy mennyire ódivatú, és milyen snassz, amikor valaki legyezőt használ, nem érdekel. Mostanában sok mindennel vagyok így. Körülbelül amióta Erikkel szétmentünk. Én már az esküvőt tervezgettem, bár a kezem még nem kérte meg. Már több mint három éve együtt voltunk, amikor kiderült, hogy egész végig felesége volt. Elég nagy pofon volt ez az élettől számomra, de talán mostanra kezdem kiheverni a fájdalmat. Legalábbis már nem kapok sírógörcsöt a gondolatára. Ez már láthatóan pozitív haladás.

A busz éppen megáll az egyik megállóban, amikor meglátok egy férfit. Magas, alig fér el a buszon, a fejével még így is a kapaszkodókat támasztja. Markáns álla és fekete haja remekül hangsúlyozza az arcát. Nem kimondottan izmos, de látszik rajta, hogy néha ellátogat a konditerembe és képes nehezebb fizikai munkát végezni. A napszemüveg miatt nem látom a szemét, de anélkül is megfog. Az öltözködése annyira lezser, szinte már hanyag, akárcsak a párnapos borostája. Imádom. Legnagyobb meglepetésemre, amikor a monoton hangú bemondó azt a megállót mondja, ahol nekem is le kellett szállnom, ő is megnyomja a gombot. Egy csomó emberrel együtt tolakodunk le a járműről, ami láthatóan felszabadul. Nem csoda, mindenki a Velencei tóhoz igyekszik, csupán néhány agyalágyult megy ebben az időben bármerre is kirándulni. A szabadstrand felé sodródom a tömeggel, közben pedig próbálom szemmel tartani a jóképű férfit. Lehet, hogy még nem vagyok túl Eriken, de attól figyelni még lehet mást, nem? 

Ahogy odaérek a strandra, jön az első nagy feladat. Keresni egy árnyékos helyet, ahol tudok pihenni kicsit, ahol nincs kisgyerek a közelben, hogy folyamatosan zajongjon, és ahol talán még a földön sincs annyi cigicsikk. A padot, mint opciót rögtön elengedem, azokat már mind lefoglalták a nagycsaládosok, akiket a lurkók reggel hétkor az ágyon ugrálva keltettek, Menjünk fürdeni! kiáltással. Nézelődöm kicsit az árnyékos helyek között, amikor végre meglátom a tökéleteset. Nem süt oda a nap és számításaim szerint nem is fog. Nincsenek gyerekek, se kamaszok, nincs cigicsikk, tiszta a föld. És abban a pillanatban, ahogy megindulok, leteszi az általam kiszemelt helyre a törölközőjét valaki. Pedig csak pár méterre vagyok tőle. A francba! Mindegy, gondolom, akkor is odamegyek, csak találok arrafelé egy másik jó helyet. De ekkor, mintha meghallotta volna néma szenvedésemet, amiért elfoglalta a helyemet, az illető arrébbrakja a törölközőjét. Felnézek, és ekkor látom, hogy a férfi az, akit a buszon láttam. Most már biztosan oda fogok feküdni. Lerakom a pokrócomat, amit direkt emiatt hoztam, majd levetkőzöm. Már bikiniben indultam el otthonról,így átöltöznöm nem kell, de naptejeznem igen. Hihetetlenül fehér a bőröm, már a legkisebb kósza napsugártól is leégek, így ez nekem elengedhetetlen. Viszont csak miután bekenem a karomat és a hasamat jövök rá, hogy ebben a bikiniben egyáltalán nem férek a hátamhoz. Új, összevissza kötögetős rózsaszín csoda, ami a próbababán fantasztikusan állt, és rajtam is jól néz ki, csak éppen egyáltalán nem praktikus. Próbálkozom egy darabig, amikor is inkább arra jutok, hogy egyedül én erre képtelen vagyok. Körülnézek, de az egyetlen ember a közelemben a jóképű férfi a buszról. Hajrá Emma, menni fog!
- Elnézést, tudna segíteni? - angyali mosollyal fordulok oda felé. A kérdésemre felém néz, abbahagyja a saját bőre krémezését. Most már nincs rajta a napszemüveg, így megcsodálhatom a mélykék szemeit. Rögtön elveszek bennük, így nem is figyelek a válaszra. Csak amikor látom,hogy kérdőn bámul rám, kérdezek vissza.
- Sajnálom meg tudná ismételni? 
- Persze. Szívesen segítek. Naptej? - zavartam mosolyogok rá, majd elrebegek egy igent. Emma, Emma, nem szoktál te ilyen lenni! Mi történt? Tény, hogy nagyon régen ismerkedtem már, de mégis ez több mint szánalmas. Odaadom neki a naptejet, majd megfordulok és előrehúzom a hajamat. Érzem, ahogy a hátamra nyomja a hideg krémet, majd hatalmas tenyereivel szétkeni. Közben hallani a lélegzetvételét a fülem mellett, ahogy közelebb hajol megnézni, hogy mindenhol elkente e. Intim jelenet, már hiányzott ez az izgalom. Visszafordulok felé és elveszem tőle a naptejet.
- Köszönöm szépen! - szelíd mosoly, majd egy kósza gondolat, ami azt súgja, ha most hagyom elmenni soha többet nem látom. De egyszerűen túl jól néz ki, és túlságosan megfogott ahhoz, hogy hagyjam elmenni. Ezért még utánaszólok.
- Amúgy Farkas Emma vagyok.
- Üdv, Emma. A nevem Szegedi Károly. Tudnál nekem segíteni te is bekenni a hátamat napvédő krémmel? - Természetesen igent mondok, és nem csak azért, mert ő is megtette ezt értem. Inkább azért, mert jól esik hozzáérni, jól esik szimplán csak megérinteni őt. És miután végzek a krémezéssel, megkérdezi, nincs e kedvem fürdeni vele. Bár az előző kapcsolatom nem így indult, és teljesen őrültségnek érződik minden, amit teszek, mégis most azt teszem, amit Erikkel sosem tettem.

Boldogan mondok igent.

Sziasztok!

Ezt a pontosan 100 szavas novellát egy kihívásra írtam, aminek az volt a lényege, hogy írjunk egy esküvőről E/2 szemszögben. Sosem írtam még így, szóval igazi kihívás volt, de nagyon tetszett, ahogyan a 100 szavas forma is. Valószínűleg fogok még írni ilyen kis szösszeneteket, azokat is megtalálhatjátok majd itt, a blogon.

Furcsa. Ez a déja vu érzés, amit éppen érzel. Egyszer már átélted ezt, a készülődést, az izgalmat, hogy igent mond e a választottad. A leendő férjed. Múltkor igent mondott, de te nem. Most igent fogsz mondani. Hiszen Gábort sokkal jobban szereted, mint Márkot szeretted. De mégis félsz. Egyszer már elrontottad, egyszer már félreértetted a saját érzéseidet, és nagyon sokba került a botlásod. Ugye most igent fogsz mondani? Ezen gondolkozol, miközben felcsendül az ismerős dallam. Legutóbb is így volt. De most, amikor a pap téged kérdez, hogy férjedül fogadod e, belenézel Gábor szemébe, abba az őszinte mélykékbe, és boldogan mondasz igent.

Szimba13

Hideg téli nap volt. A barátnőmmel Lizával üldögéltem a hüttében, kezemben forró csokoládé gőzölgött. Kifelé bámultam az ablakon, a boldogan síelő tömegre, és belém hasított az érzés. Mit keresek én itt? Nem is tudok síelni. Próbáltam, nagyon próbálkoztam vele, többször is, de egyszerűen nem megy. Már tavaly is itt szenvedtem, mert a családom és a barátaim is imádják ezt a helyet, Ausztriát meg a síelést. Én nem. Alapból a vízi sportokat szeretem, a nyarat, a szörfözést, a SUP-ozást, ilyeneket. Nekem a tél egy kész szenvedés. Főleg, hogy minden telemből egy hetet itt kell töltsek. Borzalmas. Bár tény, hogy a kilátás gyönyörű és így a nyelvtudásom is mindig sokat fejlődik, de annyival jobb lenne ez nyáron. Nagy nyár-imádó vagyok, a kedvenc évszakom. A meleg, a víz, a hangulat, a fesztiválok. Na nem mintha jártam volna már normálisan (mármint szülők nélkül) fesztiválon, a magam 16 évével ezt anyáék még nem engedték, de azért tudom, hogy milyen egy fesztivál. Tavaly a tánccsoportommal felléptünk egyen és az valami csodálatos volt. A fények, a hömpölygő embertömeg, ahogy a standok és színpadok felé vonul... Varázslatos. 

De bármennyire is szeretem a nyarat, jelenleg egy kis téli házikóban ülök, ahol folyamatosan huzat van, mert az emberek nem bírják ki, hogy ne nyissák ki az ajtót minden egyes másodpercben. Belenézek a bögrémbe, már kezd elfogyni a csokoládém. Hogy még ez is! Mellettem a legjobb barátnőm még kortyolgatja a sajátját, neki természetesen még van. Ő sosem volt olyan mohó és temperamentumos, mint én. Ő inkább a lassú víz partot mos - típus. Én inkább a ragtapasz módszer híve vagyok. Csináljunk valamit gyorsan, akkor kevésbé fáj és kevésbé lesz rossz. Most is, a síelésnél, én inkább a nyaralás (pontosabban esetünkben telelés) elején szeretek túllenni a kötelező próbálkozásokon, aztán utána már úgyis békén hagynak, amikor látják, hogy nem tanultam meg az előző vakáció óta síelni. Liza inkább valamikor később a második, harmadik nap környékén merészkedik ki először a pályára. Viszont akkor mindig engem is magávalcipel, mondván, nehogy unatkozzak idebent egyedül. Nem mintha bármikor is unatkoztam volna, de erről négy éve nem tudom meggyőzni Lizt. Szerintem ma lesz az a nap, amikor megpróbál lejutni szabályosan, esés nélkül a hegyről a síléccel együtt, vagyis amikor a két béna barátnő síelni fog. 

És milyen igazam lett. A forró csokizás után még beiktatunk egy gyors mosdószünetet, mert ha az ember egyszer beöltözik a sok-sok réteg ruhába, akkor már nem olyan egyszerű wc-re menni. A hüttéből kiérve arcon csap a hideg, a metsző szél bekúszik a sálam alá. Lehet, hogy még jobban fel kellett volna öltöznöm, de már így se tudom teljesen behajlítani a karom. És a síeléshez (vagy a próbálkozáshoz) sem jó, ha az emberen annyira sok ruha van. Liza megy elöl, alapból ő szeretne lesiklani, én csak támogatom. Ahogy odaérünk a liftekhez látjuk, hogy hatalmas sor van. Nem szeretem a várakozást, de nem tudunk mit tenni. Itt egy síliftbe most a covid miatt csupán ketten férnek be, szóval egy fél órás várakozással számolnunk kell. Amúgy is hétvége van, ilyenkor mindig többen vannak. Amikor végre a liftek közelébe jutunk, és már csak három ember van előttünk, akkor esik le. Egy idegennel kell utaznom. Szuper. Nem mintha olyan hosszú lenne az út felfelé, csak sokan szeretnek beszélgetni két lesiklás között. Én viszont elég zárkózott személyiség vagyok, és jobban örülök, ha csak a barátaimmal és az ismerőseimmel kell kommunikálnom. Megérkezik egy lift, már csak egy ember mrad előttünk. Egy késő negyvenes bácsi, őszülő kissé kopaszodó hajjal, és vastag, keretes szemüveggel. A perverz mosolyról már ne is beszéljünk. Egyértelműen látom, hogy meghalnék, ha vele kéne utaznom. Vagy legalább megkockáztatnék egy ájulást és minimum három olyan szituációt, ami bekerülne életem legrosszabbjai közé. Egyáltalán nem vágyom erre. Viszont Liza mindig mindenkivel jól elbeszélget, tudom, hogy neki nem lesz gondja a hapival. Szóval az éppen érkező liftnél előreengedem a barátnőmet és egyedül várom meg a következőt. Beszállok, behúzom magam után a léceket is. Épp a tárolóval szenvedek, amikor beül mellém egy korombeli srác. Nem számítottam rá, azt hittem egy síimádó nőci lesz, vagy valami egyéb borzalom. Amikor még a sorban álltam, akkor is egy kissé őrültnek tűnő nő volt mögöttem. Meglepő. De mégis jobban örülök neki, bár a fiúkkal se tudok jobban beszélgetni, mint az idegenekkel. És az idegen fiúk.. Na az a halálom. 

Aki viszont mellettem ül,egész barátságosnak tűnik. Sötét haja van, szinte már fekete, és zöld szeme. A síruha miatt nem tudom biztosra megmondani, de még így is elég izmosnak tűnik. Nem olyan magas, inkább zömökebb típus, de az én 158 centim mellett jól mutatna. Mondjuk az ilyen kis törpe lányoknak, mint én, nem nagyon kell a pasik magassága miatt aggódniuk. Legalább ennyi jó van abban, hogy még a saját szekrényem felső polcát sem érem el. 

Becsukódik a lift ajtaja, mi pedig megkezdjük az utunkat felfelé. Az ablakhoz lépek, nézem az alattunk elterülő békés, hófehér tájat. Ezt mindig is imádtam a síelésben. A liftezést felfelé, amikor nyugodtan bámulhatom a havas Alpokat. Hirtelen egy másik embert érzek magam mellett. Ezek szerint a fiú is megunta az ücsörgést, és ideállt mellém. 
- Láttalak. Tegnap a kezdő pályán - Jézusom. Van ennél nagyobb ciki a világon? Itt van ez a srác, zseniálisan néz ki, valószínűleg síelni is ugyanilyen jól tud, és elmondja, hogy látott tegnap a kezdő pályán ökörködni, vagyis próbálkozni azzal, ami már nagyon régóta nem megy. Vagyis a síeléssel. 
- És milyen voltam? - kérdezem, pedig már előre tudom a választ. Borzalmas.
- Nem vagy reménytelen eset, csak javítanod kellene a technikádon. Tól közel tartod egymáshoz a két lábadat, ettől pedig nem tudod úgy bevenni a kanyarokat, és elesel - lehet valami abban, amit mond. Régen, amikor még nem könyvelt el mindenki úgy, mint a Lány, aki nem tud síelni, jártam egy tanárhoz, és ő is mindig ezt szajkózta. Hogyha távolabb lennének a lábaim, akkor megállíthatatlan lennék. Azóta sem sikerült megcsinálnom. 
- Valószínűleg igazad van. De annyi ideje próbálkozom, és olyan régóta nem megy, hogy nem tudom, hogyan tudnám máshogy csinálni. - Elmosolyodik. Pont erre az őszinte vallomásra mosolyodik el. Szép a mosolya, bár az egyik foga kicsit csálén áll, de pont ettől lesz emberi az egész arca. 
- Megmutatom - és tényleg, ott a lift közepén elhelyezkedik síelő pozícióba, és megmutatja, hogy én hogyan csinálom. - Figyelj, így kellene helyesen. - Egy kicsivel arrébb mozdítja a lábát, és ettől az egész kép megváltozik. Máshova kerül a súlypont, és sokkal jobban mutat, mint az előbbi, az én verzióm. 
- Na most te jössz. Próbáld meg! - én pedig teszem amit mond. Bármennyire furcsa, hogy egy teljesen idegen fiú utasításait követem, akinek még a nevét sem tudom, mégis, amikor behelyezkedek a megszokott pózomba, kicsit kijjebb tolom a lábaimat és máris egész más érzés fog el. Érzem, hogy végrejól csinálom. Most nem fáj a térdem, nem húzódik a hátam. Minden stimmel. Hálásan nézek a fiúra, miközben lassan megérkezünk a kezdő pályához. 
- Hogy hívnak? - kérdezem gyorsan.
- Szegedi Károly. Barátoknak csak Karesz.
- Én Emma vagyok. Farkas Emma. - Ő még bent marad a liftben, miközben sietősen kiszállok, de még hallom, ahogy utánamszól.
- Találkozunk még Farkas Emma!

És tényleg. Életem első, normális lesiklása után (aminél nagyon figyelek a lábamra, és furcsa módon még élvezem is az egészet) ott vár rám a pálya alján. Én pedig kipirulva, boldog mosollyal az arcomon megyek oda hozzá.