Csurom vizesen ébredek fel az álomból. A rémálomból, hogy igazán pontos legyek. Körülnézek a barlangban, kell egy pár másodperc, amíg rájövök hol vagyok. A szemem gyorsan hozzászokik a sötéthez. Miért aludtam el? Tudtam, hogy nem szabad, tudtam, hogy előtte fel kellett volna ébresztenem valakit. Gigit, Bellát, netán Márkot, vagy igazából akárkit a kis szedett-vedett csapatunkból. Most így kb egy órára védelem nélkül maradtunk. Ami most, itt, ebben a veszélyekkel teli világban majdhogynem egyenlő a halálos ítélettel. Felülve látom, hogy a többiek még mindig békésen alszanak. Senkinek nem tűnt fel a bakim, mégis dühös vagyok magamra. Többet nem fordulhat elő ilyen. Addig nem, amíg nem találunk valami tényleg biztonságos menedékhelyet, addig nem, amíg éhes vadállatok mászkálnak mindenhol. Most, hogy nincsenek városok, nincsen technológia és utánpótlás, a vadon a Föld összes területét magáénak követelni. És nincs, aki megállítsa.

Körülbelül négy hónappal ezelőtt történt a Végzet napja. Hangzatos név, a kicsi Kleo találta ki, és azóta is így használjuk a táboron belül. Más nem tudom, hogy hívja, de igazából jelenleg már azt se tudom megmondani, hogy él e más rajtunk kívül a bolgyón. Biztos vagyok benne, hogy a földrengések, cunamik, vulkánkitörések és hasonló természeti katasztrófák nem pusztítottak el mindenkit, de fogalmam sincs, hogyan tudnánk megtalálni egymást. Most egy viszonyag védett barlangban vagyunk, ahol csak nehezen tudnak ránktalálni a vadállatok, de ha kimennénk, nem tudnánk garantálni senki biztonságát. Nem mintha most tudnánk. A Végzet napja óta semmi sem biztonságos. Emlékszem, éppen a pincében kerestem valamit, amikor először meghallottam a sikolyokat. Éreztem, ahogy megmozdul alattam a föld. Körülöttem a polcok ledőltek, a lekvárral teli befőttesüvegek kopogva landoltak a padlón. Tehetetlenül néztem, ahogy eluralkodik a káosz a kis szobában. A szemem tágra nyílt, amikor meghallottam a reccsenő hangot, a leomló épületek zaját, amibe az emberek kiabálása vegyült. Csecsemők és gyerekek bömböltek hangosan, az idősek imádkoztak, mindenki egy nem létező dologtól kért segítséget, amikor látszott, hogy minden menthetetlen. A földre kuporodtam, minél jobban összehúztam magam, de szerencsére a pincének nem let semmi baja. Még a második világháborúban épült, atomtámadás esetére. Szerencsére a földrengést is kibírta. Nem úgy, mint a felette lévő ház, aminek a törmeléke eltorlaszolta a pince bejáratát. Be voltam zárva. Emlékszem, milyen erősen tört rám a klausztrofóbia, a félelem, hogy ide bezárva fogok meghalni. Tudtam, hogyha nem teszek semmit, akkor a félelmem valósággá válik, így hát jobb megoldás híján ásni kezdtem a törmelékben. Minden követ megmozgattam, és végül két nap folyamatos próbálkozás után sikerült egy vékony alagutat ásnom kifelé. Addig a pincében lévő lekvárkészlet és fagyasztott leves tartott életben. Az alagúton keresztül a felszínre kijutva siralmas látvány fogadott. Az a kép, ami a rémálmaimban még mindig kísért, az a kép, amit hónapok után sem tudok kiverni a fejemből. A letarolt városom látványa. A törmelék alól kilógó emberi végtagok, a néha megmozduló haldoklók, és a végtelen pusztítás. Egyszerűen hihetetlen, hogy mit vitt véghez a föld néhány percen belül. Elindultam az utcán, óvatosan sétálva át a ledőlt házak romjain. Nem volt különösebb célom, de egyszerűen nem bírtam a saját otthonom maradványain taposni. Ami alatt a szüleim feküdtek. A harmadik utcába betérve megtaláltam az első bajtársamat, az első embert, akit életben láttam. Egy nálam pár évvel fiatalabb lány volt, Bella, aki egy autóban ülve menekült meg. Szerencséje volt, ahogy minden más túlélőnek is. A városban sétálve más emberekkel is találkoztunk, majd egy hét keresgélés után feladtuk, hogy több élőt találjunk és elindultunk biztonságos menedéket találni. Így kötöttünk ki itt, ebben a sötét, rideg barlangban, ahol minden éjszaka olyan, mintha az embernek fagyott jégkockákat dugdosnának a bőre alá. Egy élmény, de csupán a halott állatok bőre ad egy kis melegséget. A tűzgyújtás igen kockázatos, mivel vonzza az állatokat. Ezt is a saját kárunkon tanultuk meg. Az őrség folyamatos, éjjel-nappal ébren van valaki, és ha bármi gyanús történik, riasztja a többieket.

Épp úgy, ahogy most is. Megszólal az egyik csapdánkra kitett csengő. Kötelességem rögtön odamenni és megnézni, hogy mi történt, mivel sok állat van olyan okos, és kirágja magát a hálóból. Ha el szeretnénk kapni őket, és megenni a húsukat, akkor ezt nem hagyhatjuk. Gyorsan felébresztem Gigit (22 éves hollófekete hajú lány, aki a főzésen kívül csak a pletykákat szereti jobban), majd magamhoz véve a szarvagerincből készült késemet elindulok. Nem kell messze mennem, az egyik közeli csapda riasztott. A sötétben állva figyelem a vadat, próbálom kitalálni, milyen irányból döfjem le, amikor meghallom a hangját. Nem egy állat hangja. Hanem egy emberé. Közelebb lépdelek, így már jobban ki tudom venni a körvonalait. Egyértelműen látszanak a kezei, és a lábai. A feje körül borzas hajkorona, a testén lötyög a ruha, úgy tűnik napok óta nem evett, mégis teljesen embernek látszik. Közelebb lépek hozzá, késemet leengedem a testem mellé, hogy lássa békés szándékkal közeledek. A háló kiengedőjéhez nyúlok, de annyira próbál kiszabadulni, hogy esélyem sincs egyszerűen elengedni. Le kellene nyugodnia, akkor talán tudnék segíteni rajta. Hiába dobom el a késemet, és hallja meg a földön koppanó penge hangját, még mindig nem áll meg. Próbálkozás közben halkan korholom, majd amikor már végleg elegem van hangosan is kimondom.
- Maradj már nyugton, akkor le tudlak szedni innen! – a reménytelen vonaglás abbamarad, a nyöszörgés elhalkul. Egy másik hang hallatszik helyette, ami nagyon hasonlít a beszédre, de annyira halk, hogy lehetetlen biztosra megmondani. Én is megmerevedem, úgy bámulom a csapdába esett emberemet.
- Ha nem csapdáztátok volna tele a környéket, akkor nem kéne leszedned sehonnan! – szinte sziszeg. Úgy tűnik, ő egy Gamma. Magányos harcos, egyedüli túlélő, aki a világ minden kincséért sem játszana csapatban.
- Figyelj, tudom, hogy nem tetszik a helyzet, de jelenleg én vagyok az egyetlen reményed a túlélésre. Szóval a helyedben nem cseszegetnélek, mert még a végén itt talállak felejteni – bevallom kicsit kiakadtam erre a srácra. A hangból már egyértelműen megállapítható, hogy a túszom fiú. És nem kicsit idegesítő. Főleg, mivel a mondandóm végén egyszerűen képen röhög. Itt telik be a pohár. Hátat fordítok neki, hiába függ még mindig a hálóban, felveszem a késem a földről és elindulok vissza a barlangba. Hallom, ahogy utánamkiabál, de nem hat meg. Csak az az egy szó, amit a leghalkabban mond.
- Sajnálom! – újfent megmerevedek, majd egy vipera gyorsaságával termek előtte.
- Mit sajnálsz?
- Igazad volt. Tényleg nem tudok egyedül kijutni a csapdából. Sajnálom, hogy bunkó voltam veled. De nem vagyok hozzászokva, hogy másoktól kérek segítséget – felemeli a fejét, és a barna szeméből nyilvánvaló, hogy őszintén beszél. Bármennyire dögként viselkedett az előbb, most mégis megesik a szívem ezen a srácon. Hiszen túlélő ő is, harcos, akárcsak én. Megérdemli az életét. Éppen ezért egyetlen rántással meghúzom a csapda kioldózsinórját. A fiú egy hatalmas palacsintaként terül el a száraz avarban. Gyorsan összeszedi magát, leporolja a ruháját, és megáll velem szemben. A hálóban lógva nem tűnt fel, hogy milyen magas, pedig több, mint egy fejet ver rám. A haja hosszú, szinte a füléig ér. Az arca nagyon férfiasnak tűnik a dús szakálltól és mogyoróbarna szemeitől. Teste kicsit vékony, ahogy manapság mindenkinek, mégis biztos vagyok benne, hogy valamikor nagyon izmos volt, és most is elég erős. Jól jönne egy ilyen tag a csapatunkba. És őszintén megmondva, eléggé szimpatikus. A bunkósága ellenére is. Szívesen megismerném. De ahhoz az kell, hogy velünk maradjon. És már tudom is, hogyan érem el ezt.
- Viszont... Most tartozol nekem – nem látszik az arcán meglepődés, vagy csak nagyon jól titkolja. Viszont én úgy érzem, számított erre a mondatra, arra, hogy nem engedem el csak úgy. Beletörődően néz rám, látom rajta a néma kérdést. „Mit akarsz?”
- Nem kérek nagy dolgot, ahogy teljesíthetetlent sem. Csak annyit, hogy maradj velünk – megfeszül az egész teste. Nem tetszik neki, amit kérek.
- Veletek? – színtiszta gyanakvás árad minden porcikájából.
- Igen. Tizennégy emberrel élek együtt egy barlangban, nem messze innen. Jól jönne egy erős, tapasztalt vadász. Maradj velük. És velem – elgondolkodik. Elértem, hogy elgondolkodjon. Szuper!
- Egy feltétellel – belenéz a szemembe, miközben érthetetlen félmosolyra húzza a száját.
- Soha többé nem próbáltok meg behálózni!

Boldogan ígérem meg neki. Az nem biztos, hogy betartom, de azért megígérem. Ő olyan srácnak tűnik, akit megéri behálózni. Bár egy egészen más értelemben, mint ma.

[ Az ihletadó zene, ami nekem az egyik kedvencem, és mindenkinek szívből ajánlom: https://www.youtube.com/watch?v=RIzCfh8v2-8 ]