- És a következő fellépő a Fruit Loops! - kiáltja bele a hangosba a konferansz. Teli torokból üvölteni kezdek, a tömeg velem együtt örjöng. Mindannyian azért jöttünk el ma este, hogy lássuk őket. Már tinikorom óta ők a kedvenc bandám, elmondhatatlanul sokszor hallgattam meg az összes számukat, tudom kívülről a szövegeket, és valami elmondhatatlanul nagy fan vagyok. De még sosem jártak Magyarországon, így koncertjükön még nem voltam. Egészen mostanáig. Mert most itt vannak, eljöttek az idei Watt fesztiválra! Amint megláttam, hogy a fellépők között szerepelnek, rögtön rányomtam a jegyvásárlásra. Ahogy a körülöttem ugráló több tízezres tömegben lévő minden ember. Miattuk vagyunk itt, őket akarjuk látni. És végre eljött a várva várt pillanat. Bár a helyem nem a legjobb, áll előttem pár magasabb srác, de nem is tragikus, ellátok a színpadig. Ha pedig még ugrálok is kicsit, akkor mindent tökéletesen látni fogok. Csak érkezzenek már meg! A tömeg is kezd felbojdulni, elegünk van az izgatott várakozásból. Koncertre jötünk, nem várakozni. 

Szóval amikor Francois felrohan a színpadra, az emberek egyként üvöltenek fel. A mikrofonhoz lép, gyönyörű, tökéletes ívű szájával elmosolyodik, majd érces hangján megszólal.
- Köszönöm mindenkinek, hogy eljött! A nevem Francois du Pain, és mi vagyunk a Fruit Loops! - erre a kiáltásra a banda tagjai elkezdenek felugrálni az emelvényre különböző helyekről. Francois pedig sorra bemutatja őket, ha netán nem ismernénk minden tagot. De természetesen ismerünk, mindenki tudja a nevüket, és ezt ők is tudják. Csak formalitás az egész, na meg persze időhúzás. Ők időarányosan kapják a pénzüket, nem daltól vagy embertől függően. Szóval a helyében én is megtennék mindent, csak kevesebbet kelljen énekelnem. Persze, tudom, hogy imád énekelni, meg a banda frontembere lenni, de akkor is fárasztó lehet. Én biztosan nem bírnám ki a hajnalig tartó koncertezéseket, a turnébuszos alvásokat, és a folyamatos médiadömpinget. Mondjuk, ha a dobos, Louis belém szeretne, és magával akarna vinni, amikor innen továbbállnak, gondolkodás nélkül igent mondanék neki. De ez eléggé valószinűtlen.

Már mindenki a színpadon van, és bele is kezdenek az első számba, amikor történik valami. Nem velük, ők elkezdenek zenélni, hanem velem. Valaki beáll közvetlenül az én bombabiztos pozícióm elé. Vagyis elém. És nem egy alacsony kislány, vagy hasonló, hanem egy rohadt magas, kigyúrt srác. Csak a hátát és a széles vállait látom belőle, meg persze a válláig érő, copfban összefogott fekete haját, de már most elegem van belőle. Olyan jó helyet találtam! Miért kellett pont ide állnia? Nem volt jó neki valamivel hátrébb? Amilyen égimeszelő, biztosan onnan is látott volna. 

Jobb lehetőség híján megkopogtatom a vállát. Vagyis inkább a hátát, mert hiába vagyok 165 centi, mégse érem fel a srác vállait. Hátrafordul (amihez arrébb kell löknie mellette egy nénit, de ő járulékos veszteség), és jól láthatóan végigmér. Majd legnagyobb megdöbbenésemre elmosolyodik. Először nem volt szimpi, de az a mosoly annyira vonzóvá és jóképűvé tette, hogy most nem tudom mit is érzek. Mivel nem ridegen és távolságtartóan vigyorog. Hanem melegen és barátságosan. Amit egyáltalán nem néztem volna ki belőle. Lehet, hogy előítéletes vagyok, de ez akkor is furcsa. Látom, hogy megmozdul a szája, mond valamit, de nem értem a zajtól. A koncert maximum hangerőn zajlik körülöttünk, mégsem tudom levenni a szemem erről a srácról. Aki mellesleg még mindig takarja a kilátásomat. Mivel más nem jut eszembe, így előveszem a telefonomat, megnyitom a jegyzeteket és leírom, hogy álljon már arrébb. Figyelem őt olvasás közben, de nem tükröződik bosszúság az arcán. Csak egy szerény, bocsánatkérő mosolyt kapok tőle, miután elolvasta, majd pötyög valamit, visszaadja nekem a telefont és elsétál. Magas alakja könnyedén kitűnik a tömegből, nem volt helytelen a gondolat, hogy hátul is jól látná a koncertet. Lenézek a kezemben tartott telefonra, némán olvasom végig a kijelzőn megjelenő két sort. Betűk egymás mellett, mégis időbe telik, mire felfogom a jelentésüket. Majd, egy pár pillanatnyi írás után, a zsebembe süllyesztem a készüléket és mostmár tényleg belelendülök a kedvenc zenekarom koncertjének élményébe.

Hogy végül mit írt be a srác a telefonom jegyzettömbjébe, közvetlenül az Állj már arrébb! üzenetem alá?

A válasz egyszerű.

A nevét és a telefonszámát.