Utálom a magyar tömegközlekedést! Nem elég, hogy alapból 40°C van, idebent még melegebb, mivel az ablakokat csak résnyire lehet kinyitni, légkondiról pedig még csak hírből sem hallott senki. Nekem pedig természetesen azt a buszt kellett kifognom, amin a legtöbb ember van, hiszen ilyen melegben mindenki vízközelben szeretne lenni. Máshogy nem is lehet kibírni a kánikulát. Szerencsére az én helyem nem annyira borzalmas, többnyire árnyékban is vagyok, legyezőt is hoztam magammal. Tavaly a görögországi nyaralásom alkalmával nem bírtam ki, hogy ne vegyek egyet. Akkor még pénzkidobásnak tűnt, és ostoroztam is magam miatta, mivel az egész hét alatt nagyon sokat költöttem. De most, itt a fél tizes Budapest Déli pályaudvar - Velencei tó vonalon nagyon nagy hasznát veszem. Hiába hallottam mellőlem a lányoktól, hogy mennyire ódivatú, és milyen snassz, amikor valaki legyezőt használ, nem érdekel. Mostanában sok mindennel vagyok így. Körülbelül amióta Erikkel szétmentünk. Én már az esküvőt tervezgettem, bár a kezem még nem kérte meg. Már több mint három éve együtt voltunk, amikor kiderült, hogy egész végig felesége volt. Elég nagy pofon volt ez az élettől számomra, de talán mostanra kezdem kiheverni a fájdalmat. Legalábbis már nem kapok sírógörcsöt a gondolatára. Ez már láthatóan pozitív haladás.

A busz éppen megáll az egyik megállóban, amikor meglátok egy férfit. Magas, alig fér el a buszon, a fejével még így is a kapaszkodókat támasztja. Markáns álla és fekete haja remekül hangsúlyozza az arcát. Nem kimondottan izmos, de látszik rajta, hogy néha ellátogat a konditerembe és képes nehezebb fizikai munkát végezni. A napszemüveg miatt nem látom a szemét, de anélkül is megfog. Az öltözködése annyira lezser, szinte már hanyag, akárcsak a párnapos borostája. Imádom. Legnagyobb meglepetésemre, amikor a monoton hangú bemondó azt a megállót mondja, ahol nekem is le kellett szállnom, ő is megnyomja a gombot. Egy csomó emberrel együtt tolakodunk le a járműről, ami láthatóan felszabadul. Nem csoda, mindenki a Velencei tóhoz igyekszik, csupán néhány agyalágyult megy ebben az időben bármerre is kirándulni. A szabadstrand felé sodródom a tömeggel, közben pedig próbálom szemmel tartani a jóképű férfit. Lehet, hogy még nem vagyok túl Eriken, de attól figyelni még lehet mást, nem? 

Ahogy odaérek a strandra, jön az első nagy feladat. Keresni egy árnyékos helyet, ahol tudok pihenni kicsit, ahol nincs kisgyerek a közelben, hogy folyamatosan zajongjon, és ahol talán még a földön sincs annyi cigicsikk. A padot, mint opciót rögtön elengedem, azokat már mind lefoglalták a nagycsaládosok, akiket a lurkók reggel hétkor az ágyon ugrálva keltettek, Menjünk fürdeni! kiáltással. Nézelődöm kicsit az árnyékos helyek között, amikor végre meglátom a tökéleteset. Nem süt oda a nap és számításaim szerint nem is fog. Nincsenek gyerekek, se kamaszok, nincs cigicsikk, tiszta a föld. És abban a pillanatban, ahogy megindulok, leteszi az általam kiszemelt helyre a törölközőjét valaki. Pedig csak pár méterre vagyok tőle. A francba! Mindegy, gondolom, akkor is odamegyek, csak találok arrafelé egy másik jó helyet. De ekkor, mintha meghallotta volna néma szenvedésemet, amiért elfoglalta a helyemet, az illető arrébbrakja a törölközőjét. Felnézek, és ekkor látom, hogy a férfi az, akit a buszon láttam. Most már biztosan oda fogok feküdni. Lerakom a pokrócomat, amit direkt emiatt hoztam, majd levetkőzöm. Már bikiniben indultam el otthonról,így átöltöznöm nem kell, de naptejeznem igen. Hihetetlenül fehér a bőröm, már a legkisebb kósza napsugártól is leégek, így ez nekem elengedhetetlen. Viszont csak miután bekenem a karomat és a hasamat jövök rá, hogy ebben a bikiniben egyáltalán nem férek a hátamhoz. Új, összevissza kötögetős rózsaszín csoda, ami a próbababán fantasztikusan állt, és rajtam is jól néz ki, csak éppen egyáltalán nem praktikus. Próbálkozom egy darabig, amikor is inkább arra jutok, hogy egyedül én erre képtelen vagyok. Körülnézek, de az egyetlen ember a közelemben a jóképű férfi a buszról. Hajrá Emma, menni fog!
- Elnézést, tudna segíteni? - angyali mosollyal fordulok oda felé. A kérdésemre felém néz, abbahagyja a saját bőre krémezését. Most már nincs rajta a napszemüveg, így megcsodálhatom a mélykék szemeit. Rögtön elveszek bennük, így nem is figyelek a válaszra. Csak amikor látom,hogy kérdőn bámul rám, kérdezek vissza.
- Sajnálom meg tudná ismételni? 
- Persze. Szívesen segítek. Naptej? - zavartam mosolyogok rá, majd elrebegek egy igent. Emma, Emma, nem szoktál te ilyen lenni! Mi történt? Tény, hogy nagyon régen ismerkedtem már, de mégis ez több mint szánalmas. Odaadom neki a naptejet, majd megfordulok és előrehúzom a hajamat. Érzem, ahogy a hátamra nyomja a hideg krémet, majd hatalmas tenyereivel szétkeni. Közben hallani a lélegzetvételét a fülem mellett, ahogy közelebb hajol megnézni, hogy mindenhol elkente e. Intim jelenet, már hiányzott ez az izgalom. Visszafordulok felé és elveszem tőle a naptejet.
- Köszönöm szépen! - szelíd mosoly, majd egy kósza gondolat, ami azt súgja, ha most hagyom elmenni soha többet nem látom. De egyszerűen túl jól néz ki, és túlságosan megfogott ahhoz, hogy hagyjam elmenni. Ezért még utánaszólok.
- Amúgy Farkas Emma vagyok.
- Üdv, Emma. A nevem Szegedi Károly. Tudnál nekem segíteni te is bekenni a hátamat napvédő krémmel? - Természetesen igent mondok, és nem csak azért, mert ő is megtette ezt értem. Inkább azért, mert jól esik hozzáérni, jól esik szimplán csak megérinteni őt. És miután végzek a krémezéssel, megkérdezi, nincs e kedvem fürdeni vele. Bár az előző kapcsolatom nem így indult, és teljesen őrültségnek érződik minden, amit teszek, mégis most azt teszem, amit Erikkel sosem tettem.

Boldogan mondok igent.