Sziasztok!

Ezen a héten egy népmesét kellett átírnunk egy mellékszereplő szemszögéből. Én a Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack című ismert mesét írtam át. Magán a történeten nem változtattam, csak az elejére és a végére toldottam hozzá egy keveset. Számomra hatalmas élmény volt megírni ezt a kis népmesét, mivel az eredeti mesét is nagyon szerettem kiskoromban. Remélem számotokra is nagy élmény lesz olvasni a kocsis szemszögéből.

Egyszer volt, hol nem volt egy király. Ennek a királynak volt három lánya és egy jószívű, de rafinált kocsisa. Egyik reggel a kocsis odament a legkisebb királylányhoz, és azt mondta:
- Királyleány, te olyan szép vagy, mint a nap. Hercegúrfit érdemelsz férjül. Nemsokára édesapád kikocsikázik a vásárba. Kérdezni fogja tőletek, hogy mit kértek, mit vegyen. A testvéreid ruhát fognak kérni, de te ne azt kérj. Mondd neki, hogy hozzon neked szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot. Bízz bennem, jól jársz vele. Úgy is lett. A király még aznap kikocsikázott a vásárba. Ott annyi mindent vett, a kocsis alig bírt mindent felpakolni a díszes hintóra. De ám, amikor elindultak hazafelé, a király furcsán szomorúnak látszott. Megkérdezte a kocsi:
- Uram királyom, olyan búsnak látszik, pedig sok szép dolgot vásárolt. Aranyyruhát, ezüstruhát, porcelánpoharat. Tán mégis elfelejtett valamit, nagysága? Forduljak vissza? - ránézett ekkor a király a kocsisra, és nagy szomorúan megszólalt.
- Ejj, kocsisom, kocsisom, nem felejtettem el, csak nem találtam! Amikor ma reggel elindultam, megkérdeztem a lányaimat, hogy mit kérnek, mit vigyek nekik a vásárból. A legidősebb aranyruhát kért, azt vettem is neki. A középső ezüstruhát, azt is találtam. De a legkisebb, aki mindig minden furcsaságot kért tőlem, hát most is, azt akarta, hogy vigyek neki szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot. Végigjártam az egész vásárt, de szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot nem találtam. Mondd csak kocsis, hogyan álljak én most a kislányom elé, így, hogy a két nagyobbiknak viszek valamit, az ő kívánságát pedig nem tudom teljesíteni? - nagyon elgondolkodott ezen a kocsis. Annyira, hogy nem vette észre előttük a nagy sártengert. Belehajtott így a hintó a sárba. Barnába öltözött rögtön az összes fehér paripa, de bárhogy próbálták, nem tudták továbbhúzni a díszes kocsit. Sírt, rítt a kocsis, de nem volt mit tenni, szólnia kellett a királynak. Mérgelődött is az uralkodó rendesen. Elküldte a kocsist, hogy hozzon embereket a faluból, hozzon mindenkit, aki segíteni tud. 
- Ereggy! - mondta - Hozz valakit, aki ki tud húzni minket ebből a hatalmas sárból. 

El is indult a kocsis, ment fel s alá, de amint megemlítette az embereknek, hogy mi történt, rögtön elfordult mindenki, mert ismerték már jól azt az utat, ahol a király hintója elakadt, és tudták jól, hogy onnan csak a Nagy Disznó tudja kihúzni a kocsit. De ő nagy árat kér a munkáért, jól gondolja meg, hogy felkeresi e. Mit volt mit tenni, elindult a kocsis, hogy felkeresse a Nagy Disznót. El is érte a mocsarát (mert egy mocsárban lakott a disznó az erdő közepén) és elmesélte neki is, hogy mi történt. Erre a disznó annyit felelt:
- Nyugalom kocsis, segítek, de nem ingyen. 
- Milyen árat kérsz cserébe? - kérdezte gyanakodva a kocsis.
- A legkisebb királykisasszony kezét. Azét, aki szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot kívánt. - Nagyon megrémült erre a kocsis. Visszaszaladt a királyhoz, elmondta neki a disznó ajánlatát. Sírt a király, nagyon sírt, hogy egy ilyen állathoz kell adnia a legkisebb lányát, de nem volt választása, el kellett fogadnia az ajánlatot.
- No legyen! Hozd azt a disznót, kocsis! - és a kocsis már ott is termett a disznóval, aki hip-hop kihúzta a kocsit a sárból. Szabad volt a király, a lovak, a hintó, meg is indultak rögtön, hátha a disznó lemarad. Úgy is lett, de amikor hazaértek, és a kocsis pakolta ki a megvásárolt holmikat, hirtelen meglátott egy nagy talicskát, amit a disznó tolt. Szörnyűlködött rögtön a kocsis, de nem volt mit tenni, az alku az alku, felment szólni a királynak. Az először nagyon elszomorodott, aztán kitalálta, hogy kiküld egy szolgálót, hátha nem tűnik fel a disznónak, hogy nem a királykisasszonyt kapta. De feltűnt neki, hogyne tűnt volna, vissza is küldte rögtön a cselédlányt. Nem volt más választás, kiküldték hát a királylányt, aki így a disznó felesége lett.

Pár hét múltán, a kocsis épp a hintót fényezte, amikor begurult a palota udvarára egy gyönyörű, díszes fogat. Olyan szép volt, a kocsis még életében nem látott olyat. És amikor az ajtót kinyitották, egy délceg herceg oldalán előlépett a legkisebb királykisasszony. Odaszaladt a kocsishoz, megölelte, megcsókolta az arcát, majd megkérdezte:
- Kocsis, kocsis, hát honnan tudtad, hogy a disznó csak el van átkozva? Hogy valójában egy ilyen szép herceg, aki csak akkor szabadulhat meg, hogyha a felesége lesz valaki, aki szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot kíván? - bölcsen nézett a királykisasszonyra a kocsis.
- Tudja kisasszony, az én feleségem nem akárki. Egy igazi tündér, a nővére annak, aki a te férjedet megátkozta. De mostanra már megbánta az átkot, ezért kérte meg a feleségemet, hogy nem tudna e segíteni. Én ezt hallottam és segíteni szerettem volna magának. Így mondtam, hogy kérjen az apjától szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot. És amikor nem figyelt, belementem a sárba, hogy segítséget kérhessek a disznótól, aki így feleségül vette kérte magát. Már egy hete arra várok, hogy megérkezzenek, hogy lássam önöket együtt. Legyen boldog kisasszony!

Így sikerült a rafinált kocsisnak megtörnie a herceg átkát és összehoznia a királykisasszonyt az ő hercegével.

Szimba13