Sziasztok!

Most egy régebbi versemet hoztam el nektek. Egy szerelmi csalódásról szól, egy magányos lányról, akit átejtettek és felültetett a saját pasija. Magát a verset több mint egy éve írtam, még a karantén alatt, amikor alapból senki sem volt olyan fényes lelki állapotban [én se, de nálam ebből a szomorúságból versek születtek, amiket most meg tudok osztani veletek :)]. Szóval magának a versnek is eléggé borongós hangulata van, de véleményem szerint jól sikerült. Ti mit gondoltok róla?

Kihalt, üres játszótér.
Mint a szívem. Nem sokat ér.
Mégis, a tiéd volt.
A szerelem háttérbe szorult.

Magányos játszótér ez.
Eltűnt róla a sok gyerek.
Megmaradt egy rakat emlék,
Mondd, mit kezdjek ezzel én?

Kopott csúszda, homokvár
Nem építi senki meg már
Csak a hinta nem üres
Ül rajta egy magányos lélek.

Kedves kislány, okos is
Csak nem tudja kezelni az érzéseit.
Ezért marad. Fekszik, ül.
Nem kap semmit dicséretül.

De ki dicsérné? A félhomály
Az egyetlen, kit érdekel tán,
Hogy él, halott vagy zombi lett,
Nem az agyban dől el ez.

Nála eldőlt. Vége van.
Megragadt zombi üzemmódban.
Vajon ki tehette ezt vele?
Átkozott legyen az ő neve.

Szimba13