Miért kellett nekem ennyi cuccot bepakolni? Miért nem hallgattam a barátnőmre, Laurára, amikor azt mondta, hogy ez sok lesz? Hogy nekem nem kell ennyi ruha? Végülis csak két hétre utazom el, nem egy egész évre, mégis simán el tudnék élni mosás nélkül addig is. Lehet, hogy tényleg nem kellett volna kirámolni a szekrényem teljes tartalmát tegnap. De mostmár nem tudok mit tenni. Meg kell próbálnom felpakolni ezt a bőröndnek elnevezett minimum negyven kilós szörnyet a vonat csomagtartójába. Ami természetesen a szék fölött van. Őszintén, ki találta ki azt az őrültséget, hogy mindenkinek fel kell szenvednie a csomagját a két méteres magasba? 

Én biztosan nem így csináltam volna meg. Persze, helytakarékos, de inkább csinálok egy újabb szintet a vonat tetejére, és rakom a csomagokat az utasok mögé, mint ez. Vagy akár az ülések szintjét is meg lehetne emelni, és alá besüllyesztett tárolókba pakolni a táskákat. Szóval számtalan megoldást ki lehetne találni, hogy az olyan épphogy a százhatvan centit elérő lányok is, mint például én, el tudják helyezni a csomagjaikat. Most itt állok a pályaudvaron, várom, hogy begördüljön a vonat, és nekiállhassak a szenvedésnek. 

Végre megérkezik! Mondjuk késett, de szerencsére csak negyed órát. A magyar közlekedésnél ennyi még belefér, legalább nem többet kellett várnom. Kinyitom az ajtót, fellépek a lépcsőre. Nagy nehézségek árán magam után húzom a bőröndömet. Éppen sikerül felemelni, amikor becsapódik az ajtó mögöttem. Rezegve megindul a vonat alattam,alig van időm megkapaszkodni. Persze, egy fél másodperccel később rájövök, hogy ez nem busz, nem rázkódik annyira, hogy könnyen eleshessek. Mégis egyik kezemmel támasztom a vonat falát, amíg előveszem a jegyemet. A táskámba hajolva kutatok az elkószált menetjegy után, amikor meghallom az ajtónyitás jellegzetes hangját. Egy magas, izmos férfi áll előttem. Fekete haja fűzöld szemébe hullik, miközben engem bámul. Száját merev vonallá préselve méreget, markáns állkapcsa szinte kiugrik az arcából. Nagyon jól néz ki. De amikor megszólal, már tudom, hogy olyan ő is mint a volt pasim Erik. Egy becsomagolt doboz az áruházi karácsonyfa alatt. Gyönyörű, igényes csomagolás, de üres, lényegtelen belső. 

- Bocs, de arrébb mennél? Az utamban állsz. - mint már mondtam, a belső számára lényegtelen. Egy igazi bunkó áll előttem. Nem is törődök vele többet, csak némán odébbállok, hadd menjen. Végre megtalálom a jegyemet. Benyitok a kocsiba, és elindulok a széksorok között. Keresem a 83as számú széket, de teljesen a kocsi másik felén van. Amikor pedig odaérek legszívesebben visszafordulnék. A beszállásnál látott bunkó ül az én székemmel szemben. De hogyan lehet itt, ha az előbb ment el mellettem a másik irányba és nem került meg újra? Mindegy, jelenleg ez lényegtelen, azt kell kitalálnom, hogy hogyan rakom fel a bőröndöm a csomagtartóra. Lerakom a kézitáskám, és már éppen nekiállnék, amikor a srác megszólal.

- Segítsek felrakni? - Meglepően kedves hangja van, és normálisan beszél. Mintha nem találkoztunk volna még. Furcsa. 

- Köszi, de megoldom egyedül is - korábban is mondták már, hogy túl büszke vagyok, és néha engednem kellene ebből, de nem tudok. Most sem hagyja a büszkeségem, hogy elfogadjam a bunkó segítségét. Inkább magam próbálkozom, pedig még a hülye is látja, hogy semmi esélyem. Öt perc reménytelen bénázás után a fekete hajú fűzöld szemű férfi, aki eddig csak ült a helyén és engem nézett minden szó nélkül feláll és kiveszi a kezemből a bőröndöt. Már épp tiltakoznék, de egyetlen egyszerű mozdulattal felrakja a tartóra. Még csak meg sem izzad benne, nem is erőlteti meg magát. Néha nagyon igazságtalannak érzem az életem, mivel nekem ez soha nem menne. Bármennyire is fáj a végtelenül büszke oldalamnak, illik megköszönnöm a segítséget.

- Köszönöm szépen, végtelenül kedves és segítőkész idegen - mondom a legirónikusabb hangomon. Arcán egy pillanatra tanácstalanság fut át, majd fél kézzel beletúr a hajába és elmosolyodik. 

- Úgy érzem, már volt szerencséd találkozni a bátyámmal. Kettőnk közül ő aztán tényleg egy paraszt. Nézd, ott jön! - És valóban,amikor hátranézek, arra amerről jöttem, egy megszólalásig ugyanolyan fiút látok közeledni, mint a velem szemben ülő segítőkész férfi. Ez már mindent megmagyaráz. Ikrek, és ennyire különbözőek! 

- Elnézést, nem akartalak megbántani, de a testvéred igazi tulok módjára viselkedett velem. Farkas Emma vagyok és alapból egy nagyon kedves, csak kicsit ironikus ember - mutatkozok be gyorsan, mielőtt a bunkó iker megérkezik.

- Én pedig Szegedi Károly. De hívj nyugodtan Karesznak. A bátyám pedig Szegedi János. Barátoknak Janó, családtagoknak Janika. - ezzel a mondattal dől el bennem végleg, hogy nagyon kedvelem Kareszt. Az ikre érkezése sem zavar mostmár, Janika amúgy is csak ritkán gorombáskodik bele a beszélgetésünkbe, de a testvére akkor is gyorsan lerendezi valami vicces beszólással. Szerencsére mindketten ugyanott szállunk le, és mivel még a vonatozás után sem szeretnénk elengedni egymást, így megbeszélünk egy igazi randit.