Hideg téli nap volt. A barátnőmmel Lizával üldögéltem a hüttében, kezemben forró csokoládé gőzölgött. Kifelé bámultam az ablakon, a boldogan síelő tömegre, és belém hasított az érzés. Mit keresek én itt? Nem is tudok síelni. Próbáltam, nagyon próbálkoztam vele, többször is, de egyszerűen nem megy. Már tavaly is itt szenvedtem, mert a családom és a barátaim is imádják ezt a helyet, Ausztriát meg a síelést. Én nem. Alapból a vízi sportokat szeretem, a nyarat, a szörfözést, a SUP-ozást, ilyeneket. Nekem a tél egy kész szenvedés. Főleg, hogy minden telemből egy hetet itt kell töltsek. Borzalmas. Bár tény, hogy a kilátás gyönyörű és így a nyelvtudásom is mindig sokat fejlődik, de annyival jobb lenne ez nyáron. Nagy nyár-imádó vagyok, a kedvenc évszakom. A meleg, a víz, a hangulat, a fesztiválok. Na nem mintha jártam volna már normálisan (mármint szülők nélkül) fesztiválon, a magam 16 évével ezt anyáék még nem engedték, de azért tudom, hogy milyen egy fesztivál. Tavaly a tánccsoportommal felléptünk egyen és az valami csodálatos volt. A fények, a hömpölygő embertömeg, ahogy a standok és színpadok felé vonul... Varázslatos. 

De bármennyire is szeretem a nyarat, jelenleg egy kis téli házikóban ülök, ahol folyamatosan huzat van, mert az emberek nem bírják ki, hogy ne nyissák ki az ajtót minden egyes másodpercben. Belenézek a bögrémbe, már kezd elfogyni a csokoládém. Hogy még ez is! Mellettem a legjobb barátnőm még kortyolgatja a sajátját, neki természetesen még van. Ő sosem volt olyan mohó és temperamentumos, mint én. Ő inkább a lassú víz partot mos - típus. Én inkább a ragtapasz módszer híve vagyok. Csináljunk valamit gyorsan, akkor kevésbé fáj és kevésbé lesz rossz. Most is, a síelésnél, én inkább a nyaralás (pontosabban esetünkben telelés) elején szeretek túllenni a kötelező próbálkozásokon, aztán utána már úgyis békén hagynak, amikor látják, hogy nem tanultam meg az előző vakáció óta síelni. Liza inkább valamikor később a második, harmadik nap környékén merészkedik ki először a pályára. Viszont akkor mindig engem is magávalcipel, mondván, nehogy unatkozzak idebent egyedül. Nem mintha bármikor is unatkoztam volna, de erről négy éve nem tudom meggyőzni Lizt. Szerintem ma lesz az a nap, amikor megpróbál lejutni szabályosan, esés nélkül a hegyről a síléccel együtt, vagyis amikor a két béna barátnő síelni fog. 

És milyen igazam lett. A forró csokizás után még beiktatunk egy gyors mosdószünetet, mert ha az ember egyszer beöltözik a sok-sok réteg ruhába, akkor már nem olyan egyszerű wc-re menni. A hüttéből kiérve arcon csap a hideg, a metsző szél bekúszik a sálam alá. Lehet, hogy még jobban fel kellett volna öltöznöm, de már így se tudom teljesen behajlítani a karom. És a síeléshez (vagy a próbálkozáshoz) sem jó, ha az emberen annyira sok ruha van. Liza megy elöl, alapból ő szeretne lesiklani, én csak támogatom. Ahogy odaérünk a liftekhez látjuk, hogy hatalmas sor van. Nem szeretem a várakozást, de nem tudunk mit tenni. Itt egy síliftbe most a covid miatt csupán ketten férnek be, szóval egy fél órás várakozással számolnunk kell. Amúgy is hétvége van, ilyenkor mindig többen vannak. Amikor végre a liftek közelébe jutunk, és már csak három ember van előttünk, akkor esik le. Egy idegennel kell utaznom. Szuper. Nem mintha olyan hosszú lenne az út felfelé, csak sokan szeretnek beszélgetni két lesiklás között. Én viszont elég zárkózott személyiség vagyok, és jobban örülök, ha csak a barátaimmal és az ismerőseimmel kell kommunikálnom. Megérkezik egy lift, már csak egy ember mrad előttünk. Egy késő negyvenes bácsi, őszülő kissé kopaszodó hajjal, és vastag, keretes szemüveggel. A perverz mosolyról már ne is beszéljünk. Egyértelműen látom, hogy meghalnék, ha vele kéne utaznom. Vagy legalább megkockáztatnék egy ájulást és minimum három olyan szituációt, ami bekerülne életem legrosszabbjai közé. Egyáltalán nem vágyom erre. Viszont Liza mindig mindenkivel jól elbeszélget, tudom, hogy neki nem lesz gondja a hapival. Szóval az éppen érkező liftnél előreengedem a barátnőmet és egyedül várom meg a következőt. Beszállok, behúzom magam után a léceket is. Épp a tárolóval szenvedek, amikor beül mellém egy korombeli srác. Nem számítottam rá, azt hittem egy síimádó nőci lesz, vagy valami egyéb borzalom. Amikor még a sorban álltam, akkor is egy kissé őrültnek tűnő nő volt mögöttem. Meglepő. De mégis jobban örülök neki, bár a fiúkkal se tudok jobban beszélgetni, mint az idegenekkel. És az idegen fiúk.. Na az a halálom. 

Aki viszont mellettem ül,egész barátságosnak tűnik. Sötét haja van, szinte már fekete, és zöld szeme. A síruha miatt nem tudom biztosra megmondani, de még így is elég izmosnak tűnik. Nem olyan magas, inkább zömökebb típus, de az én 158 centim mellett jól mutatna. Mondjuk az ilyen kis törpe lányoknak, mint én, nem nagyon kell a pasik magassága miatt aggódniuk. Legalább ennyi jó van abban, hogy még a saját szekrényem felső polcát sem érem el. 

Becsukódik a lift ajtaja, mi pedig megkezdjük az utunkat felfelé. Az ablakhoz lépek, nézem az alattunk elterülő békés, hófehér tájat. Ezt mindig is imádtam a síelésben. A liftezést felfelé, amikor nyugodtan bámulhatom a havas Alpokat. Hirtelen egy másik embert érzek magam mellett. Ezek szerint a fiú is megunta az ücsörgést, és ideállt mellém. 
- Láttalak. Tegnap a kezdő pályán - Jézusom. Van ennél nagyobb ciki a világon? Itt van ez a srác, zseniálisan néz ki, valószínűleg síelni is ugyanilyen jól tud, és elmondja, hogy látott tegnap a kezdő pályán ökörködni, vagyis próbálkozni azzal, ami már nagyon régóta nem megy. Vagyis a síeléssel. 
- És milyen voltam? - kérdezem, pedig már előre tudom a választ. Borzalmas.
- Nem vagy reménytelen eset, csak javítanod kellene a technikádon. Tól közel tartod egymáshoz a két lábadat, ettől pedig nem tudod úgy bevenni a kanyarokat, és elesel - lehet valami abban, amit mond. Régen, amikor még nem könyvelt el mindenki úgy, mint a Lány, aki nem tud síelni, jártam egy tanárhoz, és ő is mindig ezt szajkózta. Hogyha távolabb lennének a lábaim, akkor megállíthatatlan lennék. Azóta sem sikerült megcsinálnom. 
- Valószínűleg igazad van. De annyi ideje próbálkozom, és olyan régóta nem megy, hogy nem tudom, hogyan tudnám máshogy csinálni. - Elmosolyodik. Pont erre az őszinte vallomásra mosolyodik el. Szép a mosolya, bár az egyik foga kicsit csálén áll, de pont ettől lesz emberi az egész arca. 
- Megmutatom - és tényleg, ott a lift közepén elhelyezkedik síelő pozícióba, és megmutatja, hogy én hogyan csinálom. - Figyelj, így kellene helyesen. - Egy kicsivel arrébb mozdítja a lábát, és ettől az egész kép megváltozik. Máshova kerül a súlypont, és sokkal jobban mutat, mint az előbbi, az én verzióm. 
- Na most te jössz. Próbáld meg! - én pedig teszem amit mond. Bármennyire furcsa, hogy egy teljesen idegen fiú utasításait követem, akinek még a nevét sem tudom, mégis, amikor behelyezkedek a megszokott pózomba, kicsit kijjebb tolom a lábaimat és máris egész más érzés fog el. Érzem, hogy végrejól csinálom. Most nem fáj a térdem, nem húzódik a hátam. Minden stimmel. Hálásan nézek a fiúra, miközben lassan megérkezünk a kezdő pályához. 
- Hogy hívnak? - kérdezem gyorsan.
- Szegedi Károly. Barátoknak csak Karesz.
- Én Emma vagyok. Farkas Emma. - Ő még bent marad a liftben, miközben sietősen kiszállok, de még hallom, ahogy utánamszól.
- Találkozunk még Farkas Emma!

És tényleg. Életem első, normális lesiklása után (aminél nagyon figyelek a lábamra, és furcsa módon még élvezem is az egészet) ott vár rám a pálya alján. Én pedig kipirulva, boldog mosollyal az arcomon megyek oda hozzá.