Már megint, már megint, már megint! Hogy lehetek ennyire béna? Miért van az, hogy az egész üzletben, sőt szerintem az egész világon én vagyok az egyetlen, aki nem tud úgy bemenni egy boltba, hogy el ne csesszen valamit? Minden áldott vásárlásnál történik valami. Felborítok egy polcot, vagy leverem az összes árut róla, netán megszólal a lopásjelző. A pénztárnál jut eszembe, hogy elhagytam a kártyámat, éveket keresem a klubkártyát, és természtesen sosem találom meg. Én vagyok az az ember, aki mindig a romlott gyümölcsöt fogja meg, és utána órákig bűzlik tőle, aki megtalálja az egyetlen olyan csomag tojást, amiben minden darab el van törve, és aki mindig a véletlenül kinyitott, kiszakadt, kibontott csomagolású cuccot veszi le a polcról. Hogy utána természetesen a lábamra ömöljön a tej, szóródjon a kilós só, vagy essen a vekni kenyér. Aztán veszekedjek egyet a boltvezetővel, aki sosem hiszi el, hogy nem az én hibám volt, és csupán szimplán szerencsétlen vagyok, majd jóindulatúan megengedi , hogy befejezzem a vásárlást, de azért figyelmeztet, hogy legközelebb ne nagyon jöjjek ide, mert nem látnak szívesen. Így lehetséges az, hogy amíg más egy, maximum kettő boltba jár rendszeresen, addig én minimum húszba, mivel ha az egyikben történik valamilyen baleset, akkor tudok menni akövetkezőbe, és így tovább. És amint bezárul a kör és visszaérek az elsőhöz, addigra már senki sem emlékszik a baklövésemre. Zseniális megoldás, nem? 

Ma is bevásárló-nap volt. Próbálom ezeket minél jobban elnyújtani, minél több dolgot venni egyszerre, hátha úgy nem kell gyakrabban jönnöm. Az igazság az, hogy megutáltam a vásárlást. Kicsi koromban se szerettem annyira, de amióta Budapesten élek, és elindult ez a hihetetlen pech-szériám, azóta konkrétan utálom. Mondjuk csak az élelmiszer vásárlással vannak problémáim, egy ruhaboltban tökéletesen elközlekedem, ott soha semmi nem történt még. Nem mintha ruhát vásárolni olyan gyakran járnék. Most viszont, itt az áruház előtt állva mégis azt kívánom, bárcsak ruhabolt lenne. Vagy cipő. Azokat még kicsit szeretem is. De ez egy hatalmas áruház, tele tömött polcokkal, árgusan figyelő eladókkal és méltetlankodó vásárlókkal. Én pedig - a harctérre páncél nélkül besétáló katona - egyetlen kocsival vágok neki ennek a hatalmas monstrumnak.

Több, mint egy órája vásárolok. És még semmi nem történt. Isteni csoda, emberek! A listámon (mivel én olyan típus vagyok, aki listával jár vásárolni. Az kéne csak, hogy betévedjek mondjuk a cukorkás sorba, és rámboruljon egy polcnyi színes édesség) már csak egy tétel van. Az intim betét. Egy darabig keresgélem a sort, mire végül megtalálom. Hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el, hogy szinte kong az ürességtől. Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de utálok más emberek előtt betétet vagy tampont venni. Valószínűleg a mamám miatt lehet ez, aki eléggé leszidott, mert hangosan meg mertem kérdezni tőle a boltban, hogy tud e venni nekem egy doboz tampont. Szerinte nem illendő ilyesmiről beszélni. Akkoriban az unokatesómmal nagyon sokat nevettünk ezen, és az ilyen szavakat, mint tampon, betét, óvszer, csak suttogva, szinte némán tátogva mondtuk ki. Aztán befejeztük a sulit, most meg érett, 23 éves dolgozó felnőttként járkálok boltba egyedül, és nem kiabálom el magam, hogy vegyünk már tampont. Mostanában amúgy is inkább áttértem a betétre, a tampon csak nyáron jó, akkor elég sok segítség, hogy bármikor mehetek úszni, ha olyan kedvem van, és nem kell kihagyni kötelezően három hetet a nyárból, csupán azért, mert nem egy farok és két golyó himbálózik a lábam között. Ezt most ne úgy értsétek, hogy több farok van ott, vagy ilyesmi, hanem épp ez a lényeg, hogy nincs ott semmi, ami himbálózna. Egy egészséges nő vagyok, aki amellett, hogy krónikusan béna, néha túl sokat tud beszélni és gondolkodni. A betétek előtt is éppen ez van. Elfogyott a kedvenc márkám (vagyis az az egy, amit mindig veszek) szóval most valami újat kell kipróbálnom. Vagy vehetek tampont is. Kicsit arrébb állok, amikor meghallok egy hatalmas csattanást magam mögött. Ha valaki, akkor én nagyon jól ismerem ezt a hangot. Ez az egymásnak dőlő polcok hangja, majd jön a fojtott kiáltás, és a koppanás, ahogy az áruk földet érnek. Hátranézek, ahol egy velem egykorú fiú áll. Sötét haja a szemébe lóg, ahogy lenéz a szétszóródott tusfürdős és samponos flakonokra. Nagyon vékonynak tűnik, de valószínűleg azért, mert nálam majdnem egy fejjel magasabb, pedig én is felülről söpörgetem a 180-at. Lóg rajta a nadrág, a vége nem is éri el a bokáját. A kockás ing, amit a póló fölött visel márkásnak tűnik, de az ilyesmihez sosem volt jó szemem. Csak két dolgot tudok megállapítani róla, amíg így háttal áll. Az egyik, hogy a cipője rohadt jól néz ki, és az egész srác nagyon szimpinek tűnik, a másik pedig, hogy körülbelül kettő percen belül óriási bajban lesz, mivel addig esélytelen visszapakolni az összes dobozt. Legalábbis egyedül. Éppen ezért egyetlen mozdulattal elengedem a kocsimat, és a fiú mellé pattanok. Mint a villám elkezdem felszedni a flakonokat, majd visszatenni őket a helyükre. Ő is gyorsan felocsúdik, rögtön segíteni kezd. Jól számoltam, az eladó Usain Bolt-ot megszégyenítő sebességgel érkezik meg, de addigra mi már csendesen nézegetjük a tampon- és fogselyemkínálatot. Cicceg eggyet, majd felemelt fejjel duzzogva elviharzik, várva, hogy egy újabb vevő borítson le valamit a polcról, akit ezúttal ki is tehet az áruházból. Már épp elkezdeném olvasni az egyik tampon cimkéjét (sose látom rendesen, hogy mekkora a nedvszívó képessége. Azok a rohadék cseppecskék mindig teljesen összefolynak), amikor a flakonleverős srác hozzám fordul.
- Köszönöm! Ha te nem reagálsz és kezded el gyorsan visszapakolni az üvegeket, biztosan kitett volna innen. Pedig ez a kedvenc boltom!
- Szívesen! Nagy gyakorlatom van abban, hogy hogyan kell tárgyakat visszarámolni a polcra minél rövidebb idő alatt - összehúzza a szemöldökét, ahogyan próbálja megérteni amit mondok. Nagyon vicces így, de biztosan kibukna, ha ezt elmondanám neki, szóval inkább hallgatok róla és kisegítem.
- Tudod a bolti balesetek koronázatlan királynőjével állsz szemben. Nagyon régen voltam úgy boltban, hogy ne történt volna semmilyen incidens velem. 
- Ezt nagyon meg tudom érteni. Én is irgalmatlanul béna tudok lenni, főleg a könyvesboltokban. Az a rémálmom. A sok egymás mellé pakolt, könnyű kis könyvecske, ami egyetlen érintésedre leborul és magávalrántja a többit... Utálom. - Azta! Rokonlélek. Még sose láttam olyan embert, aki megértette volna a bénaságomat etéren.
- Igen, az nekem is olyan, mint a Halálcsillag. 
- Hoppá, csak nem egy Star Wars rajongóhoz van szerencsém?
- De igen, talán - erről a témáról egy életen át tudnék beszélni, szóval inkább gyorsan leállítom magam, és csak ennyit válaszolok.
- És te is érzed az Erőt? - nem tudom, hogy ezt most mire érti. Magamban nagyon érzem, ott mindig, főleg ha éhes vagyok. Benne is érzem, bár még nem ismerem annyira, sőt kettőnk között is érzem. Ami elég ijesztő, tekintve, hogy körülbelül öt perce találkoztunk. Mégis, úgy érzem, nem elég ebből a fiúból. Többet szeretnék tudni. Róla, az életéről, a Star Wars rajongásáról, a bolti baleseteiről, mindenéről. Szóval egy egyszerű, de kicsit flörtölős választ nyújtok.
- Kettőnk között? Persze. És te? - Egymillió doláros kérdés.
- Az elejétől fogva. Szegedi Károly, Karesz - kezet nyújt, én pedig már éppen megráznám, amikor a kezébe veszi és régimódian az ajkához emeli. Kezet csókol nekem, miközben halványzöld szemével a reakciómat lesi. Meg kell mondjam, nagyon bejön ez a döbbenetes udvariasság.
- Farkas Emma.
- És mondd csak Emma, nem lenne kedved megenni egy sütit valahol a városban? Már ha kijutunk ebből a gigantikus építményből baleset nélkül?
- Örülnék neki. De figyelmeztetlek! Nem könnyű ám velem szerencsétlenség nélkül vásárolni.
- Azt hiszem, - mondja karcos, flörtölős hangon - hogy vállalom a kockázatot.