Emlékszem, hogy milyen jó volt először látni. A fűzöld szemét, a szőke loboncát, amit semmilyen fésűvel sem tud megzabolázni. Jó volt hallani a nevetését. Látni, hogy mennyire boldog, amikor velem van. Amikor itt lehet, a szobámban és elmondhatja nekem az összes gondját. Tudja, hogy senkinek nem fecsegem ki a titkait. Hogyan is tudnám? Ő a legjobb barátom, sőt az egyetlen barátom, hogy őszinte legyek. De szeretném, ha több lenne. Csak nem tudom elmondani neki. Nem tudom, hogyan kezdjek neki, nem tudom, milyen módon fejezzem ki magam. Ez sosem ment. Az első találkozásunkkor is csak ültem és hallgattam. Abban nagyon jó vagyok. Napfényes nyári nap volt. A székemben ültem a gangon. Mellettem Karola az újonnan született unokaöccséről csevegett, mellette Laci nyáladzott nagyban. Egy kósza meleg szellő próbálta hűsíteni a 40°C-ot, de nem nagyon sikerült neki. Belekapott kék nadrágomba, amit Heni, a szobatársam egy ollóval szabott rövidre. Természetesen a nővérek nagyon kibuktak emiatt, de mivel én nem mondtam el, hogy Heni volt, és ő sem kotyogta ki, így nem tudtak senkit megbüntetni. Ez nem az a hely, ahol egy hibájáért mindenki megrovást kap. Ez egy jó otthon, kedves nővérekkel, szuper szobatárssal, és még jobb barátokkal. Őket láttam a gangon ülve is, ahogyan az udvaron fociznak, vagyis focizni próbálnak, mert én azt nem nevezem labdarúgásnak, amit ők ott művelnek. Sokkal inkább volt kísérlet, a labdát a hálóba juttatni, különböző meg nem nevezett, kevésbé szabályos eszközökkel. Láttam azt is, ahogy a padoknál a lányok társasoznak, és egymás haját fonják. Itt ezt nevezzük mi szórakozásnak. Hirtelen egy éles, rövid csengés szakította félbe az udvari idillt. A gyomrom hangos korgása visszhangja volt a csengőnek. Azt jelezte, hogy ideje bemenni. Véget ért a délelőtt, ebédidő van. Egyesek megvárták, amíg a nővérek kiértek, mások egymaguk indultak el az étkező felé. Én még üldögéltem a padon egy kicsit, vártam, hogy elüljön a befelé nyomakodó tömeg. Sosem szerettem a tömeget. Túl sok ember, túl közel egymáshoz. Nem az a közeg, ahol jól érzem magam, túlságosan hasonlít arra a napra. Inkább élveztem még kicsit a napfényt. A szemüvegem UV-szűrős lencséin keresztül bámultam felfelé, a kék eget, a bárányfelhőket, és újfent hálát adtam az Úrnak. Az életért, mindenért ami szép, és jó ebben a világban. Elmondtam egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet és egy Hiszekegyet, és amikor már a második Miatyánkot kezdtem volna, megjelent ő. Addigra már kiürült az egész udvar, mindenki beért. Csak ketten voltunk már kint. Hangos, kongó lépteivel félbeszakította a rituálémat, egyszerűen muszáj volt megnéznem, honnan jön ez a hang, ez az ütemes, zavaró zaj. Elszakítottam tekintetemet a napról és a kék égről,  majd oldalra pillantva valami még szebbet láttam. Egy szénahajú, zöld szemű angyalt, akit azért küldött Isten, hogy elhozza a megváltást számomra. Azóta a nap óta vártam rá. Azóta az álom óta, amikor láttam, hogy eljön értem és két kezével visz fel a mennybe. Több, mint egy éve már, hogy minden nap őt kerestem. És aznap először, ott volt.
Csak néztük egymást, a tekintetem felfedezte minden porcikáját, minden látható négyzetcentiméterét. A szája szélén bujkáló félszeg mosolyt, a kissé feszült testtartást, a folyton doboló lábakat. Tétovázott még egy kicsit, majd leült mellém. Csodálatos illata volt, fahéj, menta és még valami más is. Valami más, amiről azóta is mindig az otthonom jut eszembe. Az igazi otthonom. És ő. Félig felém fordult, látszott rajta, hogy kicsit feszeng. Mindigis jól tudtam testbeszédet olvasni, rajta is gyorsan kiigazodtam.  Pontosan tudtam azt is, mikor lesz elege a csendből, mikor fog megszólalni, és kérdezni valamit.
- Szegedi Károly vagyok, de hívj csak nyugodtan Karesznak. Te vagy Emma, igaz? – egy kurta bólintás a válasz. Nem akartam másként reagálni a névre, ami a nagyanyám neve is volt, amit én is megkaptam. Nem akartam, mert minden más túlságosan fájt volna. Így csak ültünk tovább a csendben. Itt mindig jól éreztem magam. A hallgatás másnak fojtogató ölelése számomra mindig a megváltás volt, a biztonság, ahol csak én voltam és a legjobb barátom. Az üres, hívogató semmi. Néha úgy érzem, még jobban is jártam aznap. Akkor is ezen gondolkoztam, még mielőtt csengettek volna, azon a napon, azon, ami akkor történt. De sosem jutottam még semmire. Vagyis néha pont, hogy a semmire jutottam el. Részletkérdés. De ott, a gangon ülve az angyalom mellett, életemben először nem tetszett a csend. Először akartam magamtól is beszélni, elmondani neki mindent, amit csak érzek. A semmit, az üreset, amit azóta a nap óta érzek. De mégsem tettem. Csak ültem tovább, egy szót sem szólva. Azt vártam, hogy megunja a csendemet, ahogy egyszer mindenki, és elmenjen. Ahogy eddig mindenki. De ő maradt, és kivárt. Én is. Szerintem az örökkévalóságig úgy maradtunk volna, ha egy hangos morgás félbe nem szakít minket. Megint a hasam rendetlenkedett.
- Úgy hallom, hogy valaki éhes. Nem jössz be? Isteni marhasült ma az ebéd – vonzó ajánlat volt, főleg, hogy még a kezét is nyújtotta hozzá. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy nemet mondok, de amikor belenéztem a szemébe, egyszerűen nem volt szívem visszautasítani. Felálltam, és az oldalamon vele, elindultam befelé.

Azóta is velem van. Minden nap, amikor csak az otthonban tartózkodik, eljön hozzám, és velem tölti a szabadidejét. Nagyon kedves, és figyelmes, már a legapróbb rezgéseimet is érti. Egy év alatt idegenből a legjobb barátom lett. És azt hiszem, beleszerettem. Nem mintha valaha is viszontszeretne. Én csak egy lakó vagyok a számára, valaki, akivel jót beszélget néhanapján, valaki akit gondoznia kell. De nem a szerelme, nem a jövője, csak egy lány, akivel számtalan elviselhetetlenül rossz dolog történt, egy lány, aki a hallgatást többre tartja mindennél. Egy lány, aki beteg. Testileg, lelkileg, mindenhogyan. Egy lány, akinek kiskorában annyi kívánsága volt. Bárcsak lenne egy pónim! Bárcsak iskolába járhatnék! Bárcsak játszhatnék a többi gyerekkel! Bárcsak normális lehetnék! Aztán idővel ezek a kívánságok megváltoztak. Nem maradtak el, csupán másmilyenek lettek. Bárcsak ne fájna ennyire mindenem! Bárcsak újra normálisan működnének a kezeim! Bárcsak ne lennék beteg, és ne kellene kórházba járnom! Bárcsak normális életem lehetne, amiben nem azon kell aggódnom, hogy a kezemben lévő baktérium továbbterjedt e! És végül, a nap után, amikor az egész életem megváltozott és csendbe burkolóztam, amikor a semmi szétáradt bennem, ami után már nem kellett semmilyen baktérium és egyéb betegség miatt aggódnom a kezeimmel kapcsolatban, a kívánságaim teljesen kifordultak önmagukból. Inkább nem is gondolok rájuk. Csak elszomorítanak. Aztán találkoztam vele. És már csupán egy kívánságom maradt, amit teljesen keresztülhúz az, hogy némának születtem.

Bárcsak elmondhatnám neki, hogy mennyire szeretem!