Kicsöngetés. Rögtön megcsapja a fülemet a termekből kiáramló diákok zaja. Mindenki egymásnak ordibál pakolás közben, kérdezgetik, hol lesz a következő órájuk, majd miután megérkezik a válasz, kiözönlenek az ajtón. A tömeggel sodródom én is. A folyosóra kiérve pedig a szokásos káosz fogad, amit az itt töltött négy évem alatt teljesen megszoktam. Sőt, mostmár nem is tudom, hogy mit kezdenék e nélkül a nyomorgás nélkül. A szűk folyosók, az egymással beszélgető diákok, a közöttük lavírozó tanárok nélkül. A vécé előtt álló végeláthatatlan sor nélkül, ahová néha-néha én is bekényszerülök, a rohangáló hetedikesek nélkül, akik még nem tudják, mennyire hosszú is a tíz perc, amit a két óra között kaptunk, és a fal mellett álldogáló úttorlaszok nélkül, akik nehezítik az amúgy is nehéz eljutást egyik teremből a másikba. Ahogy lefelé haladok a lépcsőn (kis lépésekben, meg-megállva) köszöngetek az ismerőseimnek, és figyelem körülöttem a többieket. Ahogyan az elsőn megsimítják Janus térdét. Ahogyan az udvaron beszélgetnek, és nézik az aktuális focizókat a focipályának nem nevezhető betondarabon. Ahogy a büfé előtt tolonganak, ahogy a pingpong asztal körül rohangálnak. Végre átjutok a másik épületbe, ahol az infóterem előtti tömeg fogad. A termembe érve leteszem a táskám, és visszanézve a zajos folyosóra érzem: Ez az igazi Janus-életérzés!