- Fifi! Mi a francot ettél már meg megint, te rohadék dög?! Esküszöm, ha előkerülsz, olyat teszek, mint még soha! 

Természetesen nem teszek vele semmit. Sosem tudnék. Annál jobban szeretem a kis ördögöt. Hiába eszik meg időnként dolgokat, hiába keseríti meg az életemet napjában százszor, mégsem tudnék nélküle élni. Túl édes ahhoz. És néha minden kutya rosszalkodik. Néhány csíny nélkül túl unalmas lenne az élet. De az egészen más dolog, hogy keresztbe-kasul rohangálok az erdőben, mert próbálom elkapni. Minden alkalommal, amikor ezen a szakaszon sétálunk, talál valami nagyon finomat, amit természetesen meg kell kóstolnia. Amíg csak otthagyott szendvicsmaradék, kiömlött pörkölt vagy netán szalámi, az nem probléma. Nem örülök neki, ha feleszi, de inkább azt zabálja, mint a különböző éles tárgyakat, cigicsikkeket, vagy a szart. Azt mondjuk sosem tudom, hogy kinek jön meg az ingere egy táborhelyen a bokorba szarni, de vannak ilyen beteg emberek. Én meg alig tudom kirángatni a kutyámat abból a hatalmas bozótból. És utána, az én drága ebem nem jön vissza hozzám, mint aki jól végezte dolgát, hanem rohan még egy kört. Számára játék, ha megpróbálom kiszedni a bokorból, mégpedig olyan játék, amiben én vagyok a fogó. Gyűlölöm ezt. Most is éppen lohol előttem valahol. Viszont ilyenkor meg sem állhatok, mondván, hogy kiszálltam a játékból, mert nem lehet tudni, hogy mikor jön vissza hozzám. Jobb esetben pár percen belül. Rosszabb esetben... akkor akár órákat is várhatok. Szóval inkább rohanok utána. 

Végül sikerül elkapnom. Gyorsan pórázra rakom, majd (egy gyors, de hatásos leszidás után) elindulunk a kocsihoz. Még az út felénél sem járunk, amikor valami egészen ritka dolgot látok. A kutyám megáll és elkezd öklendezni. Szinte sosem szokott hányni, az ilyen vírusok mindig elkerülik, szóval rögtön tudom, hogy nagy a baj. Úgy tűnik, ebből állatorvos lesz. Végülis úgysem volt programom mára. Miközben berakom a kocsiba újabb adag gyomorsavat öklendezik fel, majd az úton is folytatja ezt. Szerencsémre egész keveset kell autóznunk, mert a végére már nekem is kezd hányingerem lenni. Nincs mese, nem bírom a hányásszagot öklendezéssel kombinálva. A kocsiból kiszállva nagy megkönnyebbülésemre üresen találom a rendelő bejáratát. Máskor, ha sokan vannak, már ez is tömve van. Nincs valami nagy váróterme a dokinak, de ő az egyik legjobb a városban, és személyesen ismerem a feleségét, együtt járunk kangoo-ra, szóval evidens volt, amikor ideköltöztünk Fifivel, hogy őt választjuk. Az ajtó felé botorkálva a visszatükröződő üvegben meglátom magamat, és mit ne mondjak, nem vagyok megelégedve a képpel. Egy csapzott, fáradt lányt látok, leharcolt, összehányt pólóban és melegítőnaciban. A hajam valamikor futás közben félig kibomlott a copfból, így most csimbókokban lóg mindenfelé, sminken nem is gondolkoztam reggel, hajnalok hajnalán, amikor elindultam, és még a melltartóm pántja is kilazult. Mindegy, nem most tervezem meghódítani álmaim lovagját, amúgy sem túl valószínű, hogy az állatorvosi rendelőben bukkannék rá. Tehát magabiztosan vonulok be a kristálytiszta váróterembe, majd a negyed órával és két hányással később a kórterembe. Gyorsan felrakom Fifit az asztalra, nem akarom, hogy a padlót is összehányja. Inkább az asztalt, azt könnyebb takarítani. De még mielőtt bármilyen baleset is történne, egy izmos barna kar egy fehér tálat csúsztat a kutyám elé, és odairányítja a fejét. A drágám rögtön megérti, hogy mit szeretne, nagyon okos kutya, így legközelebb már az edénybe okádja bele gyomra tartalmát. Eddigre jut el az agyamig, hogy a karhoz embernek is kell tartoznia. Megfordulok, és ekkor meglátom a tökéletes, csodálatos férfit, minden nő álmát. Magas, napbarnított arc, kék szemek, fekete haj, gödröcske. Izmos, de nem túlgyúrt, csak éppen szépre. Még a fehér orvosi köpeny is jól áll neki, pedig ezt kevesen mondhatják el magukról. Ha létezne szerelem első látásra, akkor ez az lenne, csakhogy sosem hittem az ilyesmiben. Úgyhogy csak szimplán rámosolyogtam kicserepesedett számmal, és visszafordultam a kutyámhoz, akit szerencsére addigra már vizsgált a doki.

Egy óvszer. Most komolyan, ki dob el egy bontott, de nem használt óvszert az erdőben? Oké, a csaj még idő előtt lelépett, de akkor is! Az én drága ebem meg felette a földről. Szerencsére egyben ki tudták szedni, és nem lett semmi baja Fifinek, de attól még nagyon ijesztő volt az egész. Most, hogy már túlvagyunk rajta, minden egyszerűbb, és nyugisabb, de az biztos, hogy arra a részére a rengetegnek sosem megyek újra. Elég volt. 

A váróteremben lévő ablakhoz lépek, hogy kiváltsam Fifi gyomorvédőjét, valamint fizessek is, azonban nincs ott senki. A kutyámra nézek, aki édesdeden szundikál a boxában, majd az órámra. Rendben, tényleg nem volt mára programom, de éhes azért még lehetek! Már tizenegy óra elmúlott, és én még semmit sem ettem.  Hálistennek ekkor meghallom a jellegzetes siető lépéseket, majd nyílik a patika ajtaja. Lehidalok! A férfi, akit a kórteremben láttam, aki asszisztált a kutyám műtétjénél, egyszerre pénztáros-patikus is? Ne már! Mégis elkezdi felvinni a gépre a műtét költségeit. Elég gyorsan csinálja, rutinosnak látszik.
- Mondd csak, te milyen munkakörben is vagy itt? Egyszerre vagy asszisztens, pénztáros, patikus és takarító is? - nem bírtam ki, hogy ne hecceljem kicsit, oda kellett szúrnom azt a takarítót a végére. Felnéz rám, kobaltkék szemei szinte a vesémbe látnak, miközben válaszol.
-  Igazából asszisztensi munkára vettek fel, de azt csinálom, amit kell. Nem egy hatalmas kórház vagyunk, nincsen külön pénztárosunk. Nem is érné meg igazából. Ezért ezt a feladatot is én csinálom. A másik kettővel is ugyanez van. - meglepő, de egy cseppnyi gúny sincsen a hangjában, mintha tudná volna, hogy tényleg érdekelt is a dolog, nem csak őt akartam piszkálni.
- Farkas Emma vagyok. - erre halványan elmosolyodik, szinte táncolnak a fények a szemében a vidámságtól.
- Tudom, most vittem fel az adataidat a gépbe - egy pillanatra lemervedek. Végülis jogos. Miért gondoltam, hogy bármi is lehet közöttük? Hülye vagy Emma, teljesen nem normális.
- Amúgy Szegedi Karesz vagyok. - Ekkor visszanézek rá. Az egész arca komoly, de a szeme ugyanolyan vidáman csillog, mint az előbb. Csak szórakozott velem.
- Tessék, ebből a gyógyszerből három napig kell szednie napi kétszer felet. Ezt pedig a varratszedésig folyamatosan szednie kell. Minden reggel egy negyed elég, mert bivalyerős, és Fifi csak hat kiló. -Elém tolja a gyógyszereket, és mellettük egy kis papírt, amire felírta, hogy miből mennyit és mikor kell adni. Mindent egyetlen mozdulattal söprök be a táskámba, majd otthon előpakolok és elrendezek mindent. Kareszre nézek, de ő újra elmerült a munkájában,épp a számlát nyomtatja. Már épp mondanék valami vicceset neki, amikor kinyílik az ajtó mögöttem. Új gazdi érkezett a beteg kisállatával. Az esélyem pedig, hogy még egy keveset beszélgessek a jóképű állatorvosi asszisztenssel, úgy szállt el, mint szél. Fizetek, majd távozom is a rendelőből. Az ajtóból még visszatekintek Kareszre, de ő már az új kutyust ápolja. Magamban búcsút mondok tőle, majd kilépek az ajtón.

Hazaérve előszedem Fifi gyógyszereit. A kis kártyát az adagolásról azért keresgélem egy darabig, de azért sikerült megtalálni azt is. A rendelőben éppen csak ránéztem, de most van időm alaposabban is tanulmányozni. És valami olyat látok, amire egyáltalán nem számítottam. Nem csak a gyógyszerek adagolása van rajta. Hanem egy jó hosszú számsor is. Ami 06-tal kezdődik. Egy telefonszám, hogy őszinte legyek. Alatta pedig egy név egy sebtében lefirkantott mondattal.

Hívj fel, ha van kedved! Szegedi Károly 

Ezt elolvasva pedig összesen egy mondat zakatol a fejemben. Nem az érdekel, hogy ez mit akar jelenteni, hogy most akkor bejövök e neki, hogy mikor írta le ezt, vagy miért. Jelenleg minden hidegen hagy. Csupán egy dolog izgat.

Hol is hagytam a mobilom?