Halihó!

Ez a novella, amit lentebb olvashattok, volt írói pályafutásom kezdete, életem első írása. Ez is (ahogy elég sok) egy kihíváshoz íródott, ahol egy szám alapján kaptunk egy dalt és képet, ebből a két információból kellett történetet írni. Én a Leander Kills - Élet című számát kaptam, hozzá pedig az alábbi képet. Emlékszem, hogy nagyon sokáig dolgoztam ezen a novellán, de szerintem elsőhöz képest jól sikerült. A kihívásgazda is így gondolta, ezért megkaptam érte a plecsnit.

*Vigyázat, a történetben durvább témák (öngyilkosság, alkoholizmus, depresszió) is előkerülnek!*

Égett szagra ébredtem. Rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. Ahogy kinyitottam a szememet, rájöttem mi az. A szobám ajtaja alatt egy vékony füstcsík szállt a plafon felé, lassan, komótosan. Aztán egyre több és több füst érkezett, nemsokára már igazi függönyt képezett az ajtó és köztem. Ekkor eszembe jutott a húgom, Pamela és arra gondoltam, hogy ilyenkor még javában aludni szokott. Azonnal megjelent az aggódó énem és nem törődve a füstfüggönnyel, átrohantam Lala szobájába. Ott már kevesebb levegő volt, mint nálam, de szerencsére a húgom még időben kimenekült, mert nem volt a helységben. A biztonság kedvéért anya szobáját is megnéztem, de már ő is kint volt. Gyorsan lerohantam a lépcsőn, aztán ki az ajtón, bele anyám ölelő karjaiba. Jól megölelgetett, és amikor elengedett, odamentem a húgomhoz, hogy megszorongassam kicsit. Elhúzódott tőlem, ekkor vettem észre, hogy sír. Nem tudtam, mi baja lehet, hiszen mind kijutottunk. Mint a villám, úgy csapott belém a felismerés, hogy mégsem. Lalának volt egy macskája, Szőrgombóc, aki általában mindig a lábunk alatt volt, feltépte a bútorainkat, összeszőrözte a lakást, de azért mind imádtuk őt. A macsek bent maradt, és egyedül valószínűleg nem is jutott volna ki. Tudtam, milyen fontos az az átkozott macska a húgomnak, ezért felnéztem a kétemeletes házunkra. Még csak a tetejét borították lángok, és úgy számoltam, hogy még elég időm van bemenni Szőrgombócért, mielőtt az egész leégne. Kérdőn ránéztem Lalára, de ő elfordult, csak rázkódó válla árulkodott érzelmeiről. Azonnal indulnom kellett, ezt tudtam, ezért sietős léptekkel bementem, a roskadozó házba. Anyám még kiáltozott utánam, de nem érdekelt. Körbenéztem, hol lehet a macska, de sehol nem láttam, így elkezdtem minden kisebb zugba benézni. Éreztem, hogy fogy a levegőm, de még nem találtam meg őt, úgyhogy tovább kutattam. Körülbelül fél perc után már kénytelen voltam belélegezni a füstöt, remélve, hogy így egy kis oxigénhez juthatok. De nem volt szerencsém, mivel az égette a légcsövemet, és úgy éreztem, szétszakítja a tüdőm. Ekkor adtam fel teljesen Szőrgombóc keresését, és nem érdekelt, milyen dühös lesz a húgom, már csak ki akartam jutni innen. Bizonytalan léptekkel támolyogtam a bejárati ajtó felé, egyre több mérgező gázt lélegezve be, és tudtam, már nem fogok eljutni az ajtóig. Tudtam, már soha többé nem látom anyát, Lalát, a barátaimat, a barátomat, senkit sem. Gondolatban, még egyszer elmondtam valamennyiüknek, hogy nagyon szeretem őket, és ne sírjanak értem, nem éri meg, mert egy jobb helyre kerülök, valamint, hogy nemsokára úgyis találkozni fogunk a mennyországban, ahol mind boldogok leszünk. Még éreztem, ahogy hátrafelé kezdek zuhanni, sőt, még a konyhapult szélébe koppanó fejem hangját is mintha hallottam volna, de ebben már nem vagyok olyan biztos. Végül elértem a padlót, és abban a pillanatban minden elsötétült. Örökre…

Furcsa érzés volt a halál. Olyan, mintha egy végtelen térben lebegnék, alattam, fölöttem semmi, csak előttem egy titokzatos út, aminek mintha soha nem lenne vége.  Más választás híján elindultam előre az úton, ami sárga kövekkel volt kirakva, akárcsak az Ózban. Egy pillanatra beleképzeltem magam Dorothy helyébe, hogy vajon ő is ilyen magányosnak érezte e magát, a sárga úton gyalogolva. Egyedül, ahogyan én is. Mondjuk neki ott volt a kutyája, Totó, nekem még az sem. Eszembe jutott egy évekkel ezelőtti jelenet, ahol Lalának esküdöztem, hogy soha nem hagyom magára, és mindig ott leszek mellette. Abban az évben hagyott el minket apánk és le voltunk törve. De együtt kibírtuk. A halálomat, viszont a húgomnak egyedül kell kibírnia. Elértem az út végére, ahol egy nagy kaput találtam. Benne valami furcsa, csillogó folyadék hullámzott, és mintha várta volna, hogy megérintsem, belenyúljak, megtapogassam. Hajtott a kíváncsiság, így kissé félve, de hozzányúltam a masszához. Abban a pillanatban egy hófehér térbe kerültem, ahol mintha megszűnt volna az idő és a távolság.
- Clary Woodorm - szólt egy hideg, gépies hang - te feláldoztad életedet a húgod boldogságáért, de kudarcot vallottál, így saját életeddel fizettél érte. Ez viszont testvéred boldogságának útjába áll, így ki kell javítanod hibádat. Én a mennyország őre vagyok, hatalmamban áll visszaküldeni téged a Földre, hogy beszélj Pamelával és megmutasd neki a múltját, jelenjét és jövőjét. De ehhez neked is meg kell értened az életed. - ekkor körülöttem a hófehér tértelen massza örvényleni kezdett és hirtelen megjelent a házunk. De nem a mostani kivitelében, hanem valahogyan máshogy. Egy másodperccel később feltűnt, hogy a képek a mások. Azokon, amik itt voltak, még az apám is rajta volt. Könnybe lábadt a szemem, ahogy megláttam az egyik kedvenc képem rólunk. Én apa nyakában ülök, Lala pedig anyáéban. Majdnem elsírtam magam, ahogy tovább néztem őket. Apa és anya, a pici én, a pici Lala a karjaimban, anya Lala és én, és végül az, ami miatt eltört a mécses, én, amint apa felemel és megpörget. Hosszú, barna hajam lobogott a szélben és apával mindketten önfeledten nevettünk. Emlékszem arra a napra. Akkor még nem tudtuk, hogy rákos, és nemsokára meg fog halni. Akkor még tudtunk tényleg nevetni. Nem csak tettetni.  A kandalló előtt álltam zokogva, gondolkozva a múltamon, amikor megszólalt mögöttem egy férfihang.
- Na, látod erről beszéltem. Amíg nem fogadod el, hogy édesapád meghalt, addig nem állsz készen arra, hogy beszélj a húgoddal - Hátrafordulva egy őszes hajú férfit láttam, aki kora ellenére egyenesen állt, és úgy bámult rám.  Szeme sötét volt, akár a viharos éjszaka, ruhája pedig körülbelül olyan, mint Dumbledore-é, csak feketés barnás színekben. A legjobban a nagypapámra hasonlított, aki a születésem körül halt meg. Újra ránéztem a képekre, és eszembe jutott, hogy nemsokára úgyis találkozok apával a mennyben. Ez a gondolat egy kicsit jobb kedvre derített. Rájöttem, hogy anya az összes olyan képet elpakolta, ami apa betegsége alatt készült. Ez nem volt véletlen, hiszen ő is sírógörcsöt kapott, ahogy meglátta őket, mint mindenki a családból.  Lalának volt talán a legnehezebb, mert ő mindig is nagyon apás volt, ellentétben velem, mert én viszont imádtam anyával lenni. Sokszor bementem vele a boltba, elmentünk együtt játszótérre, vásárolni, és nagyon jól éreztem magam vele. 3 éves voltam, amikor megszületett Pamela és ezek a programok szép, lassan elmaradtak. De nem bántam, mert ott volt a húgom, akit nagyon szerettem, és most is imádok. Aztán tizenegy-két éves lehettem, amikor megtudtuk, hogy apa rákos. Az egész családunkat megrázta ez a hír, és amikor kiderült, hogy már nem nagyon lehet rajta segíteni, összeomlottunk. Lala átköltözött az én szobámba, és minden este álomba sírtuk magunkat. Szerintem a húgom most is ezt csinálja, de nem csak este. Őt ismerve egész nap zokog anya karjában, ő pedig nem tudja megnyugtatni, mert ugyanolyan sírógörccsel küzd, mint Lala. Vagy mindketten magukba fordultak, és egyedül bömbölnek a szobájukban, non-stop hallgatva a világ legszomorúbb zenéit. Esetleg anya ugyanazt csinálja, mint apa halála után, hogy elkezd eljárni mindenféle bárba, és éjjel 3-kor hullarészegen tántorog be az ágyába. Ha ez történik, akkor Lala el van veszve, mert ő egyedül nem tud megküzdeni a gyásszal.  Ezért kell neki segítenem. Visszafordultam a menny őréhez, aki végig mögöttem állt és csak ennyit mondtam neki:
- Készen állok arra, hogy beszéljek a húgommal. Kérem, vigyen el hozzá! – Megeresztett egy félmosolyt, majd a kép elkezdett változni.
- Megmutatom neked, hogy mi történt, amíg mi itt csevegtünk - Ekkor megjelent a házunk, a mai kiadásában, és megláttam a saját élettelen testemet a padlón feküdni. A tűzet már eloltották, és a füst is kezdett ritkulni. Ekkor egy alacsony, sötét alak rohant oda a testemhez, megölelte azt és zokogni kezdett a hajamba. Néha felnézett és elkiáltotta magát:
- Miért?! – mondta, és a hangja mérhetetlen fájdalomról árulkodott. Rögtön kitaláltam, hogy Lala az, és a szívemen minden kiáltás sebet ejtett. Én csak segíteni akartam, a legjobbat neki, de mint mindig most is elszúrtam. Sohasem tudtam megvédeni őt semmitől, és tudtam, hogy mostantól már nem lesz ugyanaz az életvidám, boldog és nyitott lány, aki eddig volt. Ebben a pillanatban bejöttek a tűzoltók és el akarták vinni a testem, de Lala erősen szorított és nem engedett el. Elkezdték őt kérlelni, hogy hadd vigyenek el, de a húgom nem hallotta, neki most csak én léteztem, senki más. Anya is berohant a szobába és meglátva a testemet, a lábaiból kiszaladt minden erő és térdre rogyott előttem és Pamela előtt. Ő is bőgni kezdett, és a másik oldalról ölelt át. Próbáltam erős maradni és nem elsírni magam újra, de nem nagyon sikerült, mivel én is könnyezni kezdtem.
- Ha ezt sem bírod, akkor készítsd a zsepiket, mert a következő durvább lesz – mondta a menny ura, én pedig elképedtem, azon, hogy miket fog még nekem mutogatni. – Ebből elég, mert a végén még én is olyan depressziós leszek, mint ti. Ugorjunk egy kicsit – Ahogy ezt kimondta, Újra megváltozott a kép és most Lala szobáját láttam. Ő az ágyán feküdt, és zokogott, ahogy gondoltam. Szorosan magához ölelte a majmocskáját, amit kicsi korunkban én adtam neki, és Lala akkoriban még nem nagyon törődött vele. Akkor még csak egy plüss volt. Most már egy emlék rólam. Hirtelen a húgom felállt, és az íróasztalához lépett. Kihúzta a felső fiókot és kivett belőle egy kicsi, lapos tárgyat. Egy pillanat múlva leesett, hogy az egy svájci bicska, sőt nem is akármilyen, hanem az, amit apa használt régen. Lala kihúzta az egyik pengét, egy vékony, kicsi kést, és tétován a csuklója felé közelítette. Én lefagyva figyeltem, hogy mit csinál, s magamban imádkoztam, hogy ne tegye meg, amire készül. De megtette. A kést erősen a csuklójába nyomta, és húzott vele egy határozott vonalat. A vér kiserkent a vágás nyomán, de ez őt nem érdekelte. Áttette pengét a bal kezébe és megismételte ezt a mozdulatsort fordítva is. Elborzadva figyeltem, hogy mit csinál, hogy az én hülyeségem és segíteni akarásom miatt kínozza magát. Borzalmas volt ezt végignézni. A mennyország ura felé fordultam:
- Mikor beszélhetek vele? – kérdeztem tőle.
- Miért, nem bírod nézni, hogy miattad szenved? – kérdezte kegyetlenül.
- Nem, nem bírom. Úgyhogy beszélnem kell vele – válaszoltam határozottan.
- Rendben. Én is végig ott leszek melletted, de csak téged fog látni és hallani – mondta, és a kép visszaváltott a nappalinkra, ahol megláttam Pamelát a kanapén sírni. Halkan megszólítottam:
- Lala? – Abban a pillanatban felkapta a fejét, és hátranézett. Ahogy meglátott szemébe könnyek gyűltek, de a fájdalom mellett egy nagy adag csodálkozást is felfedezni véltem nagy, csokibarna szemeiben. Látszott rajta, hogy nem érti a helyzet és mindjárt kitör belőle a megállíthatatlan zokogás. Halkan, szinte csak suttogva kérdezte:
- Ry? – úgy mondta ki az általa kitalált becenevemet, mint egy imát.
- Persze, hogy én vagyok az, drága, kicsi húgocskám – válaszoltam neki egy szeretetteljes mosoly kíséretében. Lala szemeiből potyogni kezdtek a könnyek, de nem pont olyanok, mint amilyenek az elmúlt pár napban voltak, hanem másfélék, mintha feltéptem volta egy gyógyuló sebet a megjelenésemmel. Amit meg is tudok érteni, de kötve hiszem, hogy a húgom lelki sebe még régen nem jutott el a gyógyuló fázisba. Mivel láttam, hogy egyhamar nem fog felkelni, így lassan odasétáltam a kanapéhoz, és leültem mellé. Tudtam, hogyan érhetem el, hogy ne sírjon, úgyhogy szorosan magamhoz vontam, úgy, mint gyerekkorunkban, ha eltört a játéka. Itt is ez volt a helyzet, csak jelen esetben a játék a szíve volt. Addig öleltem, míg csillapodott kissé a zokogása, de amikor el akartam engedni, körém fonta vékonyka kezeit, és hihetetlen erővel tartott maga mellett. Hagytam neki. Nemsokára elengedett, és rám emelte vörös, könnyektől ázott szemeit.
- Hogyan lehetsz itt? Hiszen, hiszen … - láttam rajta, hogy nem tudja kimondani a szót, így besegítettem neki egy kicsit.
- Igen Lala, történt, ami történt, de most itt vagyok, hogy beszélgessünk. Rég csináltunk csajos délutánt – mondtam. Tekintete kételyről árulkodott, de nem zavart. Rámosolyogtam, és elkezdtem a beszélgetést. Nem akartam a halálom utáni időkről beszélni, inkább valami másról, amitől Lala sem sírja el magát. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, hogy erről is beszéljünk, de nem akartam rögtön ezzel kezdeni.
- Mondd csak, hogy van Margareth? Jól telik a nyara? – indítottam valami lazább témával, hiszen tudtam, hogy Pamela órákat csacsogott a legjobb barátnőjével, így mindig volt róla mondanivalója.
- Nem tudom, Ry – válaszolta őszintén, és ez eléggé meghökkentett. Ha nem hallott semmit Margareth-ről, akkor jobban magába fordult, mint hittem.
- És van valami hír Dante-ról? – ő a húgom szerelme és a barátom, Adam öccse, akivel Lala nagyon sokat írogat.
- Gyászolnak. Az egész családjuk gyászol téged – félrenéztem, mert nem volt jó hallani, hogy mindenki csak velem foglalkozik, bár már nem élek. A legjobban persze az dühített, amit a húgom csinált magával, és mielőtt még meggondolhattam volna, mit mondok, kirobbant belőlem a kérdés.
- Miért vagdosod magad Pamela? – ahogy kimondtam, meg is bántam, mert megláttam a húgom arcán a félelmet, hogy lebukott és a megbánást, hogy így vezette le a fájdalmát.
- Én… csak… - nem nagyon tudott mit mondani, mert amit mondott volna, azzal tisztában voltam, így inkább csak dadogott, míg meg nem láttam a szemében fellobbanni a düh szikráját.
- Miattad csináltam, mert te voltál olyan őrült és beszaladtál egy égő házba, csak, hogy megments egy macskát, aki mint kiderült, nem is volt bent! – ezen igazán meglepődtem, hiszen akkor hiába haltam meg.
- Nem volt benn… - suttogtam, de a húgomnak nagyon jó füle van és meghallotta.
- Nem, nem volt, de most te is halott vagy, ahogy apa is és anya megint iszik, úgyhogy nemsokára lehet, hogy ő is, szóval én nem maradok itt egyedül! – mondta nekem indulatosan és megértettem, hogy a húgom akár az öngyilkosságra is képes lenne, ha anya meghalna. Elborzadtam ettől a gondolattól, és mélyen Lala szemébe néztem.
- Öngyilkos lennél? Eldobnád az életedet? Csak mert mi már nem élünk? – kérdeztem komor hangon. Láttam a húgomon, hogy tétovázik, úgyhogy itt volt az ideje a beszédemnek.
- Lala, az élet nem csak egy játékszer, amit eldobunk, amikor már nem találjuk benne örömünket. Az élet egy nagyobb dolog, ami eléggé összetett, tudom. Igen, vannak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, itt a vég, és már soha nem lehet jó semmi, és nincs többé vidámság és nevetés. De higgy nekem, van. És arra, hogy itt hagyja az életét, arra bárki képes. De arra, hogy meg is élje azt, hogy boldog legyen, arra már csak kevesen. El kell döntened Lala, hogy élni akarsz, szíveddel, lelkeddel, vagy inkább feladod. Ha élsz, akkor tedd azt, szerezz barátokat, és ne engedd el a régieket, szórakozz, nevess, játssz. Táncolj és énekelj, ha az boldoggá tesz. De ha feladod, akkor előtte gondolj bele abba, hogy hány embernek fájna a halálod. Anya már ígyis teljesen ki van bukva, ha te is meghalnál, azzal az ő halálos ítéletét is aláírnád. Dante, Margareth, Szőrgombóc, Lily és még sokan mások. Hányan siratnának meg? Hányan bőgnék magukat álomba esténként azzal a gondolattal, hogy nem tudtak semmit sem tenni érted? Hogy nem tudtak segíteni rajtad? Hányan, Lala, hányan? Ne hamarkodd el a döntésedet. Ne legyél olyan meggondolatlan, mint én. Ne kövesd el az én hibáimat újra – csendben maradtam, hogy legyen ideje megemészteni, amit mondtam. Látszott, hogy elgondolkozott, hogy a beszédem elérte a célját. Pár perc után felnézett rám
- De mi van, ha nem vagyok fontos? Ha nem siratnának meg? – kérdezte megszeppenve, és látszott rajta, hogy fontos a válaszom.
- Ó, Lala, téged biztosan megsiratnának. Nagyon sok barátod van, és szinte mindenki szeret téged. Higgy nekem – nem győztem meg, de már jó úton haladtam.
- Biztos vagy benne?
- Igen, teljesen – válaszoltam őszinte meggyőződéssel. Most már hitt nekem, ebben biztos voltam. Ekkor mögöttem megszólalt a menny ura, akiről teljesen el is felejtkeztem.
- Rendben van, most már lejárt az időnk, mennünk kell – mondta ki kegyetlenül. Nem hittem el, hogy csak ennyi időnk volt, így elkezdem alkudozni vele.
- Nem lehetne még egy picit? Csak még elbúcsúznék tőle. Többé már nem látom. Vagyis a mennyországban biztos, de addig nem – kértem, és láttam, hogy ellágyul az arca, így tudtam, nyert ügyem van.
- Rendben, de csak pár perc – mondta. Gyorsan megköszöntem, majd a húgomhoz fordultam.
- Lala, már nincs sok időnk. Nemsokára el kell mennem, és nem fogunk majd tudni többé találkozni, csak majd a mennyben – a húgom arca erre elkomorult, lehajtotta fejét, és halkan sírni kezdett, ezért megfogtam az állát és magam felé fordítottam.
- De figyelni fogok rád és örökké veled leszek – mondtam.
- De hát hogy, az előbb mondtad, hogy nem találkozhatunk többé – kérdezte könnyektől maszatos arccal.
- Olyan helyeken, ahol nem is képzelnéd. A gondolataidban. Az álmaidban. A szívedben - erre Lala rám nézett és így szólt:
- Én is mindig veled leszek.
- Míg világ a világ, mi együtt maradunk. Nem a testünk, hanem a szívünk és a lelkünk – és ekkor egy olyan szót mondott ki, amit már rég nem hallottam tőle
- Szeretlek Ry! – meghatódtam, és könnybe lábadt a szemem ettől a vallomástól.
- Most már igazán indulunk kell – türelmetlenkedett a menny ura.
- Rendben – válaszoltam neki – Én is szeretlek Lala! – búcsúztam el a húgomtól. Ekkor újra megjelent körülöttem a fehér tértelen masszába, és újra megláttam a nagypapámhoz hasonlító férfit.
- Köszönöm, hogy beszélhettem vele – mondtam.
- Szívesen. Most már mehetsz, várnak rád odabent – felelte.

És életemben először tényleg meg tudtam védeni a húgomat, az egyetlen dologtól, ami igazán árthatott volna neki. Ennek tudatában, boldogan léptem át a mennyország kapuját.

Szimba13