Íróbarlang

2021.nov.10.
Írta: Szimba13 komment

Fordított Szépség és a Szörnyeteg

Sziasztok!

Az egyik heti feladat a Kreatív írás kihíváson egy fordított mese írása volt. Ez annyit takar, hogy fogsz egy eredeti mesét, és a cselekmény minden lépését megfordítod. Vagyis ami eddig elöl volt, az most a történet végére kerül és ami eddig a vége volt, az lesz most az eleje. Én az egyik kedvenc gyerekmesémet a Szpéség és a Szörnyeteget meséltem újra ilyen furcsa, kicsit kifordított köntösben.

szepsegesaszornyeteg.jpg

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy boldog királyság, ahol egy fiatal király uralkodott gyönyörű feleségével. Egyik este viszont egy gonosz bandita betört a kastélyba. A király próbálta védeni a királynőt, minden erejével védelmezte őt, és emiatt a bandita meglőtte. Szerencsére arra járt egy jólelkű tündér, aki egy elhervadt varázs-rózsát adott a haldokló férfinak. Azt mondta neki, hogy ez a rózsa segíteni fog neki elkerülni a halált addig, amíg újra fel nem éled, és egész nem lesz. Viszont nagy árat kell fizetnie az életéért cserébe. A király beleegyezett az alkuba, és abban a pillanatban, ahogy átvette a rózsát, szörnyeteggé változott. Szőr nőtt a kezein és lábain, teste megnyúlt, állatiassá vált. Arca olyan lett, akárcsak egy medvéé. A királynő végignézte, ahogy férje átalakul, de mivel tudta, hogy ki rejtőzik a külső alatt, így nem szaladt el. A fszörnyeteg mellett maradt, és mindenben próbált segíteni neki. Együtt olvastak könyveket, ittak tányérból, mivel a férfi nagy mancsaival nem tudta megfogni a kanalat, és utaztak a varázstérképükkel. De az idő múlásával, ahogy a rózsa csak lassacskán állt össze újra egésszé, és a szirmokból évente csak egy jelent meg, a király szíve lassan megfeketedett. Egyre szomorúbb és önzőbb lett, sajnálta az elvesztegetett életét. De legjobban azt sajnálta, hogy védelmezte a királynőt, aki végig mellette volt szörnyeteg évei alatt is. A kedves, és továbbra is fiatal nő, amikor meghallotta ezt, hogy férje őt okolja saját bajáért, nagyon mérges lett. Először csak a saját tornyába zárkózott be, de utána, amikor már egyáltalán nem bírta ki a szörnyet, elszökött a kastélyból. Az emberek addigra már nem jártak a birtokra, mivel tudták, hogy egy szörnyeteg uralja. Így miután a királynő is elment a király néhány hűséges szolgáján kívül végleg egyedül maradt.

Szimba13

#14 - 200 szavas tolongás

Kicsöngetés. Rögtön megcsapja a fülemet a termekből kiáramló diákok zaja. Mindenki egymásnak ordibál pakolás közben, kérdezgetik, hol lesz a következő órájuk, majd miután megérkezik a válasz, kiözönlenek az ajtón. A tömeggel sodródom én is. A folyosóra kiérve pedig a szokásos káosz fogad, amit az itt töltött négy évem alatt teljesen megszoktam. Sőt, mostmár nem is tudom, hogy mit kezdenék e nélkül a nyomorgás nélkül. A szűk folyosók, az egymással beszélgető diákok, a közöttük lavírozó tanárok nélkül. A vécé előtt álló végeláthatatlan sor nélkül, ahová néha-néha én is bekényszerülök, a rohangáló hetedikesek nélkül, akik még nem tudják, mennyire hosszú is a tíz perc, amit a két óra között kaptunk, és a fal mellett álldogáló úttorlaszok nélkül, akik nehezítik az amúgy is nehéz eljutást egyik teremből a másikba. Ahogy lefelé haladok a lépcsőn (kis lépésekben, meg-megállva) köszöngetek az ismerőseimnek, és figyelem körülöttem a többieket. Ahogyan az elsőn megsimítják Janus térdét. Ahogyan az udvaron beszélgetnek, és nézik az aktuális focizókat a focipályának nem nevezhető betondarabon. Ahogy a büfé előtt tolonganak, ahogy a pingpong asztal körül rohangálnak. Végre átjutok a másik épületbe, ahol az infóterem előtti tömeg fogad. A termembe érve leteszem a táskám, és visszanézve a zajos folyosóra érzem: Ez az igazi Janus-életérzés!

#13 - Az utazó

Csendesen figyelem a mellettem elsuhanó tájat, miközben a fülemben a kedvenc énekesnőm megnyugtató hangja szól. Az esőcseppek lustán gördülnek le az üvegen. Megigéz a mozgásuk, szinte látom, ahogy táncolnak. Próbálják lehagyni a másikat, egyik csepp gyorsabban gurul, mint a másik. Kész Forma-1 szituáció bontakozik ki a szemem előtt. Gyerekkorom óta nem játszottam ezt a játékot, de most mégis újra megteszem. Kiválasztok két kis gömböt, figyelem őket, ahogyan elhagyják jelenlegi helyzetüket, és továbbcsúsznak egy másikba. Különböző útvonalakon próbálnak előbbrejutni, de mindig megelőzik egymást. Végül az egyik csepp leér az ablak aljába, és elhagyja a csatateret. Fejemet az üvegnek döntöm, rögtön megérem a szokásos rázkódást. Minden kátyúban az üveghez koccannak a végtagjaim, és az egész testem, de nem zavar. Ezzel jár a hosszú távú buszozás. De jól tudtam ezt, amikor elindultam. És más választásom sem volt. El kellett menekülnöm az exem, Erik bántó kezeitől, a házasságunk múló álomvilágától. A hamis csillogástól, a megjátszott mosolyoktól, és a férjem úgynevezett szeretetétől. Amit más zaklatásnak hívna. És ami több évig az életem volt. De mostanra elegem lett. Meguntam, hogy valaki más rabszolgája legyek, hogy teljesítsem minden igényét valakinek akit utálok. Mégpedig mindenféle fizetség nélkül. Nem vagyok önkéntes, sem szociális gondozó. A férjem volt, de a betegem nem. Ezért kellett eljönnöm. Viszont mivel a drágám a vonattársaságnál dolgozik, és vezetni nem tudok, így maradt a busz. Ami mostanra több száz kilométerre vitt a kisvárostól, ahol felnőttem. És ahová már sosem térek vissza.

Gondolkodásomból az ajtó nyílásának zaja zökkent ki. Emberek menekülnek be a zuhogó esőről a busz biztonságot jelentő menedékébe, hogy aztán esernyőjüket lerázva foglaljanak helyet valamelyik üres széken. Én továbbra is az ablaknak támasztom a fejemet. Minek mozduljak meg, amikor úgy sem érdekelnek a felszállók? Csak a hideg fuvallatból és a zajból tudom, hogy megérkeztek. Újabb utazók, akik a fél négyes buszon tartanak velem.

Hirtelen egy meleg test zöttyen le mellém. Érzem a forró combot a lábamhoz érni, a rövidujjú szélét a karomba nyomódni, és a lélgezetvételét a nyakamon fészkelődés közben. Keresi a megfelelő pozíciót. Végül megtalálja, és lenyugodva mély levegőt vesz. Csak akkor szakítom el arcomat a hideg ablaküvegről, amikor a busz már elindul. Félve fordítom el a fejemet az idegen irányába. A test melegéből és az eddig érzett részekből egy nagydarab, hájas késő negyvenes férfira számítok, de egy vékony, szikár, igazán jókéű macsó ül mellettem. Alig lehet több harmincötnél, fekete haja az arcába lóg. Ruhái márkásnak tűnnek, és jobban megnézve látom, hogy tényleg azok. Ezek szerint gazdag. Vagy legalábbis nem olyan szegény, mint én, aki maximum pár hétig tudok elélni a mostani vagyonomból. Az arca és az egész teste nagyon karakteres, kissé izmos, de nem túlságosan. A tartásából is lejön, mennyire határozott és büszke személy. Mégis, amikor a szemembe néz, csak nyílt őszinteséget,tiszteletet és érdeklődést látok. Érdeklődik irántam. Legalábbis a szeméből ezt látom. Mindig is jól tudtam olvasni az emberekben, ezért lettem nagyrészt pszichológus. Most pedig az ő jeleiből azt veszem le, hogy tetszem neki. A kérdés, hogy én mit szeretnék tőle. Szeretnék-e beszélgetni vele, vágyom-e most a társalgás kötelékére, vagy inkább megmaradnék a csend meleg ölelésében? A mélykék szempárba nézve egy pillanat alatt dől el bennem a válasz.

Megszólítom az idegent, aki ezen az esős őszi napon leült mellém a fél négyes buszon.

#12 - A koncert

- És a következő fellépő a Fruit Loops! - kiáltja bele a hangosba a konferansz. Teli torokból üvölteni kezdek, a tömeg velem együtt örjöng. Mindannyian azért jöttünk el ma este, hogy lássuk őket. Már tinikorom óta ők a kedvenc bandám, elmondhatatlanul sokszor hallgattam meg az összes számukat, tudom kívülről a szövegeket, és valami elmondhatatlanul nagy fan vagyok. De még sosem jártak Magyarországon, így koncertjükön még nem voltam. Egészen mostanáig. Mert most itt vannak, eljöttek az idei Watt fesztiválra! Amint megláttam, hogy a fellépők között szerepelnek, rögtön rányomtam a jegyvásárlásra. Ahogy a körülöttem ugráló több tízezres tömegben lévő minden ember. Miattuk vagyunk itt, őket akarjuk látni. És végre eljött a várva várt pillanat. Bár a helyem nem a legjobb, áll előttem pár magasabb srác, de nem is tragikus, ellátok a színpadig. Ha pedig még ugrálok is kicsit, akkor mindent tökéletesen látni fogok. Csak érkezzenek már meg! A tömeg is kezd felbojdulni, elegünk van az izgatott várakozásból. Koncertre jötünk, nem várakozni. 

Szóval amikor Francois felrohan a színpadra, az emberek egyként üvöltenek fel. A mikrofonhoz lép, gyönyörű, tökéletes ívű szájával elmosolyodik, majd érces hangján megszólal.
- Köszönöm mindenkinek, hogy eljött! A nevem Francois du Pain, és mi vagyunk a Fruit Loops! - erre a kiáltásra a banda tagjai elkezdenek felugrálni az emelvényre különböző helyekről. Francois pedig sorra bemutatja őket, ha netán nem ismernénk minden tagot. De természetesen ismerünk, mindenki tudja a nevüket, és ezt ők is tudják. Csak formalitás az egész, na meg persze időhúzás. Ők időarányosan kapják a pénzüket, nem daltól vagy embertől függően. Szóval a helyében én is megtennék mindent, csak kevesebbet kelljen énekelnem. Persze, tudom, hogy imád énekelni, meg a banda frontembere lenni, de akkor is fárasztó lehet. Én biztosan nem bírnám ki a hajnalig tartó koncertezéseket, a turnébuszos alvásokat, és a folyamatos médiadömpinget. Mondjuk, ha a dobos, Louis belém szeretne, és magával akarna vinni, amikor innen továbbállnak, gondolkodás nélkül igent mondanék neki. De ez eléggé valószinűtlen.

Már mindenki a színpadon van, és bele is kezdenek az első számba, amikor történik valami. Nem velük, ők elkezdenek zenélni, hanem velem. Valaki beáll közvetlenül az én bombabiztos pozícióm elé. Vagyis elém. És nem egy alacsony kislány, vagy hasonló, hanem egy rohadt magas, kigyúrt srác. Csak a hátát és a széles vállait látom belőle, meg persze a válláig érő, copfban összefogott fekete haját, de már most elegem van belőle. Olyan jó helyet találtam! Miért kellett pont ide állnia? Nem volt jó neki valamivel hátrébb? Amilyen égimeszelő, biztosan onnan is látott volna. 

Jobb lehetőség híján megkopogtatom a vállát. Vagyis inkább a hátát, mert hiába vagyok 165 centi, mégse érem fel a srác vállait. Hátrafordul (amihez arrébb kell löknie mellette egy nénit, de ő járulékos veszteség), és jól láthatóan végigmér. Majd legnagyobb megdöbbenésemre elmosolyodik. Először nem volt szimpi, de az a mosoly annyira vonzóvá és jóképűvé tette, hogy most nem tudom mit is érzek. Mivel nem ridegen és távolságtartóan vigyorog. Hanem melegen és barátságosan. Amit egyáltalán nem néztem volna ki belőle. Lehet, hogy előítéletes vagyok, de ez akkor is furcsa. Látom, hogy megmozdul a szája, mond valamit, de nem értem a zajtól. A koncert maximum hangerőn zajlik körülöttünk, mégsem tudom levenni a szemem erről a srácról. Aki mellesleg még mindig takarja a kilátásomat. Mivel más nem jut eszembe, így előveszem a telefonomat, megnyitom a jegyzeteket és leírom, hogy álljon már arrébb. Figyelem őt olvasás közben, de nem tükröződik bosszúság az arcán. Csak egy szerény, bocsánatkérő mosolyt kapok tőle, miután elolvasta, majd pötyög valamit, visszaadja nekem a telefont és elsétál. Magas alakja könnyedén kitűnik a tömegből, nem volt helytelen a gondolat, hogy hátul is jól látná a koncertet. Lenézek a kezemben tartott telefonra, némán olvasom végig a kijelzőn megjelenő két sort. Betűk egymás mellett, mégis időbe telik, mire felfogom a jelentésüket. Majd, egy pár pillanatnyi írás után, a zsebembe süllyesztem a készüléket és mostmár tényleg belelendülök a kedvenc zenekarom koncertjének élményébe.

Hogy végül mit írt be a srác a telefonom jegyzettömbjébe, közvetlenül az Állj már arrébb! üzenetem alá?

A válasz egyszerű.

A nevét és a telefonszámát.

#11 - A bútor-összeszerelő

Valaki legyen olyan kedves, és mondja el nekem, hogy miért kell manapság az összes bútort nekem összeszerelnem? Miért nem tudják összerakni ott, a boltban, ahol megveszem, és akkor nem kell vele szenvedni, miután hazavittem. Most is itt állok a hálószobám közepén, körülöttem a gyönyörű szürke lapok, az asztalra kiszórt csavarok, és szerszámok között. Próbálkoztam megfejteni az útmutatót, de még arra sem jöttem rá, hogyan álljak neki, nemhogy eljutottam volna a tényleges munkáig. Viszont estéig el kellene készülnöm, mivel a bútorelemek nagy részét az ágyamra pakoltam, és valahol mégiscsak kellene aludnom. Szóval megoldást kell találni a problémámra, és ki más segíthetne jobban, mint a legjobb barátom, a Google? Csak be kell írnom, hogy ikea bútor összeszerelés Budapest, és már ki is dobja a hirdetéseket. Rákattintok az elsőre, de az utolsó bejegyzést már több, mint három éves, így nem hiszem, hogy működik még a cég. Visszalépek a főoldalra, és új weboldalt választok. Itt egy szimpatikus, fekete hajú férfi képét látom, alatta a szöveg: Bútor-összeszerelés jó áron bármikor! Pont ez kell nekem. A főcím mellett a hirdetés többi részét is elolvasom, majd gyorsan eldöntöm, hogy ez kell nekem. Ezzel a pasival. 

A telefonomért nyúlok, majd tárcsázok. Beírom a nulla-hat-harmincat, majd a további számokat is, és, bár már este hat óra múlott, mégis meghallom a jellegzetes csengést. Nem is kell sokat várnom, a vonal másik végén gyorsan megszólal egy kissé álmos férfihang.
- Jó estét! Bútor összeszerelés jó áron bármikor! Miben segíthetek? - a mondat végén egy jól hallható ásítás, majd csend.
- Jó estét! Farkas Emma vagyok, és vettem egy Bryggja fiókos szekrényt, de kicsit megakadtam a barkácsolás részében. Tudna segíteni? 
- Persze. Ha ki tudja mondani helyesen a termék nevét. - szól a hang a vonal másik végén röhögve. Oké, tény, hogy ötletem sincs, hogyan kellene ejteni ezeknek a svéd cuccoknak a nevét, de azért ennyire rossz nem volt. Remélem.
- Ömm... Bryggja? - próbálkozom újra most nem i-t, hanem ü-t mondva. 
- Egy fokkal jobb. De majd megtanítom, ha odaértem. Mi a címe?
- József Attila utca 12. Budapest. 
- Rendben, körülbelül negyed óra múlva ott vagyok. Viszhall!
- Viszlát!

És tényleg, miután lerakjuk a telefont, pontosan 15 perc múlva cseng a csengő, jelezve, hogy megmentőm megérkezett. Kirohanok ajtót nyitni, hosszú kardigánom lebeg utánam. Megérte a telefonálástól eltelt időt készülődéssel tölteni, mert a kapuban egy hihetetlenül jóképű srác áll. Nem lehet több 25-nél, de ez nem zavar, én is csak 24 vagyok. Fekete haját kapucni alá rejtette, de még így is látszik, hogy ezer felé áll, és többek között a mélykék szemébe is belelóg. Kapucnis pulcsija nyitva van, így látom az alatta lévő fehér Marvel feliratú pólót. Ez még szimpatikusabbá teszi, mivel imádom a szuperhősfilmeket. 

Gyorsan bevezetem a szobámba, ahol a hatalmas káoszt látva elvigyorodik. Tény, hogy kicsit összekavarodott minden, amikor próbálkoztam összeszerelni a komódomat, de azért nem olyan borzalmas. Ő mégis mosolyog, ami nem mellesleg gyönyörűen néz ki. Hogyan tud egy férfi ilyen jól kinézni? Ezt már lassan tiltani kéne! 
- Szóval gondolom ez a bűntény helyszíne. - humorizál, és képtelen vagyok nem elmosolyodni.
- Igen, itt gyilkoltam meg a nem létező komódomat. Vagyis remélem, hogy nemsokára már létezni fog, mert jó lenne belepakolni a cuccaimat. 
- Nyugi megoldjuk. Hol van a füzet? - egy pillanatra csak bámulok rá bambán, ötletem nincs, milyen füzetről beszél, majd leesik, hogy az összeszerelési útmutatót szeretné látni. Amint a kzébe adom belelapoz, majd a földre dobja.
- Oké, ez egy egyszerű komód, semmi extra. Kábé egy óra múlva megleszünk. Néhányszor lehet, hogy a te segítséged is kelleni fog, szóval ne menj messzire, jó? - nem mintha bárhova is terveztem volna menni, de természetesen maradok. Meg érdekel is, hogy ő hogyan rakja össze ezt a bonyolult bútort olyan egyszerűen, hamár én nem tudtam.

Egy kemény szereléssel eltöltött óra és sok poénkodás után mindketten fölálltunk a földről. Közben megtudtam, hogy a neve Karesz, és építészmérnökire jár az egyetemen. A bútorszerelést csak afféle kiegészítésként csinálja, de nagyon élvezi. Ez ma is látszott, olyan boldogan csavarta be a csavarokat és ütögette a szögeket, amilyet nem tudtam volna elképzelni egy ilyen feladat közben. De ez a furcsa, szépséges fiú még ezt is élvezte. A munka végén pedig egy parádésan alacsony árat mondott, amiről biztosan tudom, hogy nem lehet a normál munkadíja. Esélytelen, hogy csak ennyit kérjen el óránként, akkor egyáltalán nem érné meg neki. De mégis ezt a számot mondta, én pedig már csak a kapuban állva kérdeztem meg, hogy miért. A válasza pedig még most is a fejemben szól, egyszerűen nem tudom elfelejteni. És minden alkalommal vigyorgásra késztet, amikor csak eszembe jut. 

Hogy mit mondott arra a kérdésemre, hogy miért nem kért normális óradíjat tőlem?

Azt, hogy nem kérhet el sok pénzt attól a nőtől, akivel randizni szeretne.

És ebben én teljesen egyetértek vele.

#10 - Az állatorvos

- Fifi! Mi a francot ettél már meg megint, te rohadék dög?! Esküszöm, ha előkerülsz, olyat teszek, mint még soha! 

Természetesen nem teszek vele semmit. Sosem tudnék. Annál jobban szeretem a kis ördögöt. Hiába eszik meg időnként dolgokat, hiába keseríti meg az életemet napjában százszor, mégsem tudnék nélküle élni. Túl édes ahhoz. És néha minden kutya rosszalkodik. Néhány csíny nélkül túl unalmas lenne az élet. De az egészen más dolog, hogy keresztbe-kasul rohangálok az erdőben, mert próbálom elkapni. Minden alkalommal, amikor ezen a szakaszon sétálunk, talál valami nagyon finomat, amit természetesen meg kell kóstolnia. Amíg csak otthagyott szendvicsmaradék, kiömlött pörkölt vagy netán szalámi, az nem probléma. Nem örülök neki, ha feleszi, de inkább azt zabálja, mint a különböző éles tárgyakat, cigicsikkeket, vagy a szart. Azt mondjuk sosem tudom, hogy kinek jön meg az ingere egy táborhelyen a bokorba szarni, de vannak ilyen beteg emberek. Én meg alig tudom kirángatni a kutyámat abból a hatalmas bozótból. És utána, az én drága ebem nem jön vissza hozzám, mint aki jól végezte dolgát, hanem rohan még egy kört. Számára játék, ha megpróbálom kiszedni a bokorból, mégpedig olyan játék, amiben én vagyok a fogó. Gyűlölöm ezt. Most is éppen lohol előttem valahol. Viszont ilyenkor meg sem állhatok, mondván, hogy kiszálltam a játékból, mert nem lehet tudni, hogy mikor jön vissza hozzám. Jobb esetben pár percen belül. Rosszabb esetben... akkor akár órákat is várhatok. Szóval inkább rohanok utána. 

Végül sikerül elkapnom. Gyorsan pórázra rakom, majd (egy gyors, de hatásos leszidás után) elindulunk a kocsihoz. Még az út felénél sem járunk, amikor valami egészen ritka dolgot látok. A kutyám megáll és elkezd öklendezni. Szinte sosem szokott hányni, az ilyen vírusok mindig elkerülik, szóval rögtön tudom, hogy nagy a baj. Úgy tűnik, ebből állatorvos lesz. Végülis úgysem volt programom mára. Miközben berakom a kocsiba újabb adag gyomorsavat öklendezik fel, majd az úton is folytatja ezt. Szerencsémre egész keveset kell autóznunk, mert a végére már nekem is kezd hányingerem lenni. Nincs mese, nem bírom a hányásszagot öklendezéssel kombinálva. A kocsiból kiszállva nagy megkönnyebbülésemre üresen találom a rendelő bejáratát. Máskor, ha sokan vannak, már ez is tömve van. Nincs valami nagy váróterme a dokinak, de ő az egyik legjobb a városban, és személyesen ismerem a feleségét, együtt járunk kangoo-ra, szóval evidens volt, amikor ideköltöztünk Fifivel, hogy őt választjuk. Az ajtó felé botorkálva a visszatükröződő üvegben meglátom magamat, és mit ne mondjak, nem vagyok megelégedve a képpel. Egy csapzott, fáradt lányt látok, leharcolt, összehányt pólóban és melegítőnaciban. A hajam valamikor futás közben félig kibomlott a copfból, így most csimbókokban lóg mindenfelé, sminken nem is gondolkoztam reggel, hajnalok hajnalán, amikor elindultam, és még a melltartóm pántja is kilazult. Mindegy, nem most tervezem meghódítani álmaim lovagját, amúgy sem túl valószínű, hogy az állatorvosi rendelőben bukkannék rá. Tehát magabiztosan vonulok be a kristálytiszta váróterembe, majd a negyed órával és két hányással később a kórterembe. Gyorsan felrakom Fifit az asztalra, nem akarom, hogy a padlót is összehányja. Inkább az asztalt, azt könnyebb takarítani. De még mielőtt bármilyen baleset is történne, egy izmos barna kar egy fehér tálat csúsztat a kutyám elé, és odairányítja a fejét. A drágám rögtön megérti, hogy mit szeretne, nagyon okos kutya, így legközelebb már az edénybe okádja bele gyomra tartalmát. Eddigre jut el az agyamig, hogy a karhoz embernek is kell tartoznia. Megfordulok, és ekkor meglátom a tökéletes, csodálatos férfit, minden nő álmát. Magas, napbarnított arc, kék szemek, fekete haj, gödröcske. Izmos, de nem túlgyúrt, csak éppen szépre. Még a fehér orvosi köpeny is jól áll neki, pedig ezt kevesen mondhatják el magukról. Ha létezne szerelem első látásra, akkor ez az lenne, csakhogy sosem hittem az ilyesmiben. Úgyhogy csak szimplán rámosolyogtam kicserepesedett számmal, és visszafordultam a kutyámhoz, akit szerencsére addigra már vizsgált a doki.

Egy óvszer. Most komolyan, ki dob el egy bontott, de nem használt óvszert az erdőben? Oké, a csaj még idő előtt lelépett, de akkor is! Az én drága ebem meg felette a földről. Szerencsére egyben ki tudták szedni, és nem lett semmi baja Fifinek, de attól még nagyon ijesztő volt az egész. Most, hogy már túlvagyunk rajta, minden egyszerűbb, és nyugisabb, de az biztos, hogy arra a részére a rengetegnek sosem megyek újra. Elég volt. 

A váróteremben lévő ablakhoz lépek, hogy kiváltsam Fifi gyomorvédőjét, valamint fizessek is, azonban nincs ott senki. A kutyámra nézek, aki édesdeden szundikál a boxában, majd az órámra. Rendben, tényleg nem volt mára programom, de éhes azért még lehetek! Már tizenegy óra elmúlott, és én még semmit sem ettem.  Hálistennek ekkor meghallom a jellegzetes siető lépéseket, majd nyílik a patika ajtaja. Lehidalok! A férfi, akit a kórteremben láttam, aki asszisztált a kutyám műtétjénél, egyszerre pénztáros-patikus is? Ne már! Mégis elkezdi felvinni a gépre a műtét költségeit. Elég gyorsan csinálja, rutinosnak látszik.
- Mondd csak, te milyen munkakörben is vagy itt? Egyszerre vagy asszisztens, pénztáros, patikus és takarító is? - nem bírtam ki, hogy ne hecceljem kicsit, oda kellett szúrnom azt a takarítót a végére. Felnéz rám, kobaltkék szemei szinte a vesémbe látnak, miközben válaszol.
-  Igazából asszisztensi munkára vettek fel, de azt csinálom, amit kell. Nem egy hatalmas kórház vagyunk, nincsen külön pénztárosunk. Nem is érné meg igazából. Ezért ezt a feladatot is én csinálom. A másik kettővel is ugyanez van. - meglepő, de egy cseppnyi gúny sincsen a hangjában, mintha tudná volna, hogy tényleg érdekelt is a dolog, nem csak őt akartam piszkálni.
- Farkas Emma vagyok. - erre halványan elmosolyodik, szinte táncolnak a fények a szemében a vidámságtól.
- Tudom, most vittem fel az adataidat a gépbe - egy pillanatra lemervedek. Végülis jogos. Miért gondoltam, hogy bármi is lehet közöttük? Hülye vagy Emma, teljesen nem normális.
- Amúgy Szegedi Karesz vagyok. - Ekkor visszanézek rá. Az egész arca komoly, de a szeme ugyanolyan vidáman csillog, mint az előbb. Csak szórakozott velem.
- Tessék, ebből a gyógyszerből három napig kell szednie napi kétszer felet. Ezt pedig a varratszedésig folyamatosan szednie kell. Minden reggel egy negyed elég, mert bivalyerős, és Fifi csak hat kiló. -Elém tolja a gyógyszereket, és mellettük egy kis papírt, amire felírta, hogy miből mennyit és mikor kell adni. Mindent egyetlen mozdulattal söprök be a táskámba, majd otthon előpakolok és elrendezek mindent. Kareszre nézek, de ő újra elmerült a munkájában,épp a számlát nyomtatja. Már épp mondanék valami vicceset neki, amikor kinyílik az ajtó mögöttem. Új gazdi érkezett a beteg kisállatával. Az esélyem pedig, hogy még egy keveset beszélgessek a jóképű állatorvosi asszisztenssel, úgy szállt el, mint szél. Fizetek, majd távozom is a rendelőből. Az ajtóból még visszatekintek Kareszre, de ő már az új kutyust ápolja. Magamban búcsút mondok tőle, majd kilépek az ajtón.

Hazaérve előszedem Fifi gyógyszereit. A kis kártyát az adagolásról azért keresgélem egy darabig, de azért sikerült megtalálni azt is. A rendelőben éppen csak ránéztem, de most van időm alaposabban is tanulmányozni. És valami olyat látok, amire egyáltalán nem számítottam. Nem csak a gyógyszerek adagolása van rajta. Hanem egy jó hosszú számsor is. Ami 06-tal kezdődik. Egy telefonszám, hogy őszinte legyek. Alatta pedig egy név egy sebtében lefirkantott mondattal.

Hívj fel, ha van kedved! Szegedi Károly 

Ezt elolvasva pedig összesen egy mondat zakatol a fejemben. Nem az érdekel, hogy ez mit akar jelenteni, hogy most akkor bejövök e neki, hogy mikor írta le ezt, vagy miért. Jelenleg minden hidegen hagy. Csupán egy dolog izgat.

Hol is hagytam a mobilom?

#9 - Menekülés

- Nincs elég vizünk. Még úgy kábé fél napig húzzuk mindketten - jelentette be Samantha.
- Addig nem érünk ki a partra.
- De egyikünk kiér - fordította Rider felé a fejét.
- Nem - mondta a fiú olyan kíméletlen hangon, amivel nem lehetett vitatkozni. Sam mégis megtette. Mindig megtette. Ő nem az a típus, aki megadja magát. Ő aztán nem hajlik meg senki akarata előtt.
- De igen. Vagy mindketten meghalunk vagy csak az egyikünk. Szerintem ez egyértelmű.
- Nem, nem az. Sam, nem hagyom, hogy meghalj. Emlékszel, hazajutunk és otthon összeköltözünk, boldogok leszünk - itt tartott egy hatásszünetet. Ehhez nagyon jól értett. - Együtt. Nem tudnék élni nélküled. És, hogy őszinte legyek, nem is akarok. Te mutattad meg nekem, hogy mi az élet, és ... Hé, most miért sírsz? Én ennél erősebbnek ismertelek meg. - Samantha tényleg sírt. Azóta nem sírt így, hogy egy balesetben elvesztette a látását. Olyan volt így, mint egy kisgyerek. Szénfekete haja, ami általában szoros fonatban hord, most kibomlott és a eltakarja égkék szemét. Rider még sosem látott ilyen gyönyörű szemeket. Maga az egész lány egy csoda volt. Mondjuk Rider sem kutya a maga aranybarna hajával és bronzos bőrével, amihez fűzöld szem társul. De mindig, amikor tükörbe nézett, csak hibát látott. Túl sovány, túl alacsony, túl keveset eszik, túl, túl, túl. És ebből elege volt! A rajongói így is imádták. Amíg...

Hülye volt.
Nagyon hülye. A bandájának az új lemeze nem hozott akkora bevételt, mint gondolta, és ezen kiakadt.
Nagyon kiakadt.
Az összes dalt saját maga írta, ő vette fel, játszotta le és javítgatott rajta. Ki jön ahhoz, hogy leminősítse a művét?

Elment Vegasba.
Ott felszedett egy nőt, akit nem is ismert, de mindketten be voltak állva, addigra már Rider is túl volt az összes határon.
Elvette feleségül. Amikor a menedzsere megtudta ezt, rögtön, hogy is mondjam, ... kivonta a forgalomból. Elküldte egy luxushajóútra, ami megváltoztatta az egész életét. 

Először is, a hajó elsüllyedt. Rossz irányba ment, léket kapott, és már vége is volt. De azért a fontosabb utasokat (mint például Rider is) felpakolták a mentőcsónakokra. Egyben elfértek ketten. És volt belőlük tíz, a százfős hajóra plusz a személyzetre.
Másodszor itt ismerkedett össze Sammel. A bátor és erős égkék szemű kungfussal, aki elrabolta a szívét. Akárcsak ő a lányét.

Sam nem tervezte, hogy szerelmes lesz. Úgy volt, hogy végigunatkozza ezt az utazást, nem pedig, hogy végigizgulja. És itt nem csak a hajóra és a túlélésre gondolok. Hanem Riderre is. Sam kedvenc bandájának, a Tigers-nek a gitárosa felforgatta az egész életét. Ahelyett, hogy a medence partján sütkérezett volna, a lány eldugott kis zugokban és kapualjakban csókolózott a világ egyik legjobb pasijával. Sosem gondolta, hogy ekkora mázlija lesz. Azt sem, hogy mit látott meg benne a zenész. Hiszen vak. Nem lát. Ez akkora lelki teher számára, hogy az értékeit már észre sem veszi. Hogy is venné, amikor csak másoktól tudja, hogy milyen a saját teste? Milyen vékony, mégis milyen izmos. De Rider látott benne valamit, amibe beleszeretett. És a lány is benne.

Nem hagyhatja meghalni! Mindketten erre gondoltak. De tudták, csak az egyikük élheti túl. Vagy kiszáradnak. De legalább együtt halnak meg.
- Neked élned kell! Gondolj a rajongóidra! A bandára. Szükségük van rád!
- De nekem meg rád van szükségem. Csak veled vagyok önmagam, Samantha. Ha meghalsz, abba belerokkanok.
- Nem fogsz. Mert majd találsz egy másik lányt, aki lát és akinek nem kell meghalni ahhoz, hogy te éljél. Vele boldog leszel.
- Nem. Te fogsz életben maradni. Hiszen a kungfu csillaga vagy! És ezen kívül Amerika legkiválóbb iskolájának az éltanulója. Bárhová felvesznek. Bármi lehetsz. Annyi minden van benned. Neked élned kell!
- De nem látok. Tudod, ez nagyon sok mindent megváltoztat. Szinte mindent. Így már nem érek semmit. A társadalom szemében csak egy rokkant vagyok. Egy pótolható vak, egy... - ekkor Rider olyan hevesben és indulatosan ragadta meg a lány csuklóját, hogy az elhallgatott.
- Soha. Többé. Ne mondd. Hogy pótolható vagy. Mert nem vagy az. Érted, Sammy? - nem tudta megérteni, hogyan is gondolhatott ilyet magáról. Hiszen gyönyörű volt és okos és erős. Ő volt a tökéletes lány Rider számára - Nem. Nem hagyom, hogy meghalj. Értem. Nem érek annyit.
- Hát hogyne érnél. Nem tudom, tudod e, de egy világhírű banda frontembere vagy. Milliárdos. Mi lenne nélküled a Tigers-szel?
- És a szüleiddel nélküled? Nem gondolsz a húgaidra, Sam - itt tört el újra a mécses Samanthánál. Tényleg nem gondolt rájuk, de itt most életekkel játszottak. Nem lehet gyenge, ha meg akarja győzni a szerelmét. Neki élnie kell. Belegondolt, hogy milyen botrány lenne, ha kikötne a parton egyedül és elmondaná mindenkinek, hogy a kedvenc zenekarának a gitárosa meghalt a karjaiban. És még csak nem is láthatta. Régen nem volt semmi baja a vakságával. Elfogadta, bár folyamatosan zavarta. De most egyszerűen utálta, hogy sosem láthatja Ridert. Ettől a gondolattól csak még erősebb lett a sírás, és az sem segített, hogy végig az érveket kellett hallgatnia, amiért élnie kell.

Nem bírja tovább. Tudta, hogy még egy szó és vége az ellenállásának. El kell hallgattatnia a fiút. Valahonnan nagyon mélyről bátorságot szerzett, és gyorsan a száját az ajkára nyomta. Rider abban a pillanatban elhallgatott.

A csók csodálatos volt. Még sosem tapasztalt ilyesmit, pedig már elég sok lánnyal volt. De Sam úgy csókolta, mint még senki más. Érzelem volt benne, szerelem és vágy. Mindketten a fellegekben jártak, de elfogyott a levegőjük, így vissza kellett térniük a földre. Rider csak nézte a lányt, a szerelmét, akivel csupán két hetet lehett együtt. De az milyen két hét volt! 
Eddigre már jócskán beesteledett, így Sam Rider vállára hajtotta a fejét. Elfáradt. A folyamatos vitázás, a harc a másik életéért kifárasztotta. Mocorgott kicsit, majd amikor megtalálta a legkényelmesebb pózt, elaludt.
A fiú csendben figyelte, ahogy a lány alszik. Olyan békés ilyenkor. Máskor sokkal inkább tűnik egy vadóc hippinek, de ilyenkor nem. Mindig is ez volt Rider kedvence a napban. Az éjszaka, amikor nézhette, ahogy az ő Sammyje alszik. A lány utálta ezt a nevet, ezért kezdte el annak idején így hívni őt. Azóta már csak a gondolataiban szólítja így a lányt. Rögtön le is teremtené, ha hangosan is mondaná. Bár van, hogy néha nem tudja megállni. Még vagy egy órán át bámulta szerelmét, majd lassan Samantha fejére hajtotta a sajátját és ő is elszenderedett.

 

Éles fényre ébredt. Ez nem lehet a nap! Annak nincs ilyen erős fénye. Akkor mi lehet ez? Kinyitotta a szemét, hunyorgott. Ugyanazt látta, mint az elmúlt három napban. A csónakot és körülötte az óceánt. De a víz most nem volt olyan végeláthatatlan, mint eddig, mert tőlük olyan tíz kilométerre, egy kis halászhajó fényei villogtak. Először nem is akarta elhinni. Megmenekültek! Mindketten életben maradhatnak! Lassan, nehogy felébressze Samanthát a vizeskulacsért nyúlt. Ahogy felemelte gyanúsan könnyűnek érezte. Kinyitotta és ivott egy kortyot. Pont csak annyit, hogy ne haljon szomjan. Kell a víz, meg kell még tenniük vagy tíz kilométert. Hátranyúlt az evezőkért, majd mindkettőt a helyére rakta. Elkezdett evezni, de egy fél óra után abba kellett hagynia. Régebben judozott és az egyik edzésen szilánkosta tört a vállában a csont. Annyira helyre tudták hozni, hogy újra gitározhasson, de a testmozgással még mindig gondjai akadtak.
Nem volt más választása, fel kell ébresztenie Samet. Egyedül nem bírja, még egy kilométert sem evezett, de máris kidőlt. Megfogta a lány két vállát és gyengéden megrázta. Azonnal felébredt.
- Mi történt? Reggel van?
- Igen, reggel van. És van egy nagyon nagyon jó híren - itt megakadt. Eddig azért nem ébresztette fel Sammyt, mert tudta, hogy látni akarja majd a hajót. Ha hazaérnek az első dolga lesz befizetni egy szemműtétre. Persze, csak ha ő is akarja.
- Mi az, Rider? - kérdezte olyan gyengéd hangon.
- Egy hajó. 

El sem hitte. Egy hajó! Hazamehetnek! Nem kell meghalnia egyiküknek sem, élhetnek együtt boldogan! De miért nem ébresztette fel a fiú?
Egy hajó! Még mindig hihetetlen. Bárcsak láthatná! Még sosem zavarta a vaksága ennyire. Miért ugrott oda a kislány elé akkor régen? Kicsivel később rájött, hogy ezért nem keltette fel Rider. Tudta, hogy így fog reagálni. Túl jól ismeri őt.
- Milyen messze van?
- Kábé kilenc kilométerre.
- A helyükre rakod az evezőket? - annyira megalázó volt, hogy még ezt sem tudta megcsinálni.
- Már ott vannak. Fél órája evezek, de alig haladtunk és a vállam nem bírja.
- Engedj oda! - ez meg a fiúnak lehetett megalázó élmény. Tudta, hogy utálja, hogy vékony és alacsony, ezért nem bírja a fizikai munkát sem. A lapátok mögé ült, majd teljes erejéből húzni kezdte őket. Az egész hét feszültsége távozott belőle. A hajótörés éjszakája, a süllyedés előtti káosz, a kilátástalan sodródás az óceán közepén, végül a tegnap este is. Mindigis így eresztette ki a gőzt. Keresett egy boxzsákot és addig verte, amíg minden jó nem volt. Most az evezés segített. Érezte, hogy vadul szelik a hullámokat, gyorsabban, mint valaha. A szél a hajába kapott és kibontotta a rögtönzött lófarkat, amit még tegnap délben csinált. Csak hasították a hullámokat, és ez csodálatos volt. 

Nyolc órán át eveztek. Ha Sam elfáradt, akkor pihent egy fél órát, addig Rider evezett, de ilyenkor mindig jelentősen lassultak. A víz is ellenük dolgozott, a hullámok visszafelé sodorták a kis csónakot. Mégis, a hajó egyre közeledett. Végül, amikor már egész közel jártak, Rider meglátott egy férfit a hajó korlátjánál állni. A tengert kémlelte, rajta pedig azt a kis ladikot, ami éppen felé tartott. Ekkor kezdett Rider vad kalimpálásba, hátha a hajón álló férfi még nem látta volna őket. De látta. Visszaintett, és lekiabált.
- Ha közelebb jöttök, akkor leengedem a kötelet - Sam riadt pillantással nézett Riderre. Nem tudott kötélre mászni. Hogy is tudott volna, amikor nem látta, hogy hol a kötél? De tudta, csak így menekülhetnek meg, így bólintott.
- Vettem, megcsinálod -reagálta le a fiú.
- Rendben, mindjárt ott vagyunk. 

Pár perc múlva tényleg odaértek, de Samnek kellett egy negyedóra pihenés a jópár órás evezés után. Csendben ültek egymás mellett, majd a lány megszólalt.
- Rendben, menjünk. Meg tudom csinálni - az utolsó mondatot inkább magának mondta, mint bárki másnak. Rider is ilyen gondolatokkal kűzdött. A sérülése óta nem mászott kötélre. Azelőtt imádta, akárcsak fára mászni, de már három éve, hogy eltiltották tőle. Viszont most meg kell csinálnia.
Sam indult először. Megfogta a kötelet és a lába közé szorította. Egyik kezével erősen megragadta a vastag madzagot, másikkal pedig a kitapogatta a hajó oldalát. Egy kézzel felhúzta magát, és átfogott a lábával is. A hajót érintő kezével feljebb fogott, a másikkal pedig újra megkereste a vitorlás oldalát. Így csinálta végig, aztán már nem volt hová fogni. Ekkor olyan pánik tört rá, mint amilyen már nagyon régen. Szerencséjére a hajón lévő férfi megragadta a karját és felhúzta. Kitapogatta a korlátot és egy like jelet mutatott Ridernek. Ő következett. Próbálta csak az egyik kezével tartani magát, de korántsem ment neki olyan könnyen, mint Samnek. Valahogy mégis felkűzdötte magát. Ahogyan meglátta a lányt a korlát mellett állni, egyből elillant minden fáradtsága. Odalépett hozzá, maga felé fordította és a fülébe súgott.

- Mostmár nincs semmi ami elválasztana tőled - ezzel a végszóval odahajolt hozzá és megcsókolta.

#8 - A focirajongó

Ezt nem hiszem el! Hogy lehet kihagyni egy ilyen helyzetet? Tökéletes volt a passz, az átvétel is, a kapus több mint öt méterre... Lehetetlen kihagyni. Ennek az idióta újoncnak a 8-as számú mezben mégis sikerült. Nem tudom ki ez a pasi, de miatta veszítette el a GKFC a sorsdöntő meccsét. Így biztosan nem jutnak fel a 2.osztályba ebben az évben, pedig minden esélyük megvolt rá. Én pedig a csapat fő támogatójának lányaként, és hatalmas futball-rajongóként nem tudok elmenni egy ilyen hiba mellett. Meg kell tudnom, ki van a 8-as mezben, és kirakatni a csapatból. Csak gyengébbek nélküle. Mivel, aki még egy ilyen gólt sem képes bevinni... Annak nincs helye a futballisták között. 

A meccs után megvárom, hogy kitóduljon a tömeg. Minek furakodjak előre a sok ember között, amikor úgyis megvárnak? Felveszem a kabátomat a székről, majd komótosan elindulok a játékosok öltözője felé. Belépek a kis szobába, az érkezésem senkit nem lep meg. Általában minden meccs után meglátogatom a csapatomat, akiket mondhatni én jutattam föl idáig. Még hat éve volt, hogy először láttam játszani őket, akkor még nem voltak annyian, mint ma, és csak amatőr tornákon vettek részt, de valami olyasmi volt bennük, amit leírni is nehéz. Nem úgy áltak a focihoz, mint sok más ember, nem olyan stratégiákkal játszottak, mint a többiek, és ezzel rendszeresen összezavarták az ellenfeleiket. Nem lehetett kiismerni a módszereiket, minden mérkőzésen más taktikájuk volt. Ez pedig nekem hihetetlenül tetszett. Felkaroltam őket, a mecénásuk lettem, cserébe ők egyre feljebb kúsztak a ranglétrán. Mostanra országszerte tudják a focival foglalkozók, hogy kicsoda is a GKFC. Viszont ezt az új játékost az én jóváhagyásom nélkül vették be a csapatba. Ez azért furcsa, mert az edző mindig megkérdez az ilyesmiről. De Mr.8-nál hallgatott. Vajon miért? Egyenesen odasétálok hozzá. A többieknek séta közben mondok néhány jó szót, végülis a vereség ellenére nagyon ügyesen és jól játszottak. Csak az előttem üldögélő mamlasz volt nagyon gyatra. Most tudom először normálisan szemügyre venni. Majdnem két méter magas lehet, ami minimum 100 kiló izommal párosul. Inkább nézném súlyemelőnek vagy birkózónak, mint focistának. De aztán felemeli a fejét, a tekintetem pedig összekapcsolódik a fűzöld szempárral. Meg kell hagyni, gyönyörű szeme van. A haja fekete, a félmosolyra húzott szája körül párnapos borosta. Túl szép ő ide, és a tudása alapján sem értem, hogy miért van itt, úgyhogy kérdőre vonom.
- Hogyan tudtad kihagyni azt a gólt a végén? Egyáltalán ki vagy te és mi a francot keresel a csapatomban? - tartja a szemkontaktust, de látom rajta, hogy felismert. Kicsit megszeppentebben néz rám. 
- A nevem Szegedi Károly, becenevemen Karesz. Négy évet fociztam a PMFC-nél, onnan ismerem Lajta edzőt. Ma reggel felhívott, hogy kellene egy játékos a meccsre, így hát beugrottam - valami nem stimmel ebben a történetben. Körülnézek az öltözőben, és feltűnik az a részlet, a mai találkozónak az a szelete, amit már rég észre kellett volna vegyek. Csupán tizenegy játékos van itt. Az összes többi, a cserék, a legjobbak, mind hiányoznak. Nem is kérdezek mást Karesztől. Fontosabb dolgom van ennél. Berontani az edző irodájába. És számonkérni őt, hogy végre megtudjam mi folyik itt.
- Emma, milyen kedves meglepetés, hogy ma hozzám is benézel! Mesélj, tetszett a meccs? - látja rajtam, hogy ideges vagyok, de próbálja eltussolni a dolgot, más irányba terelni a beszélgetést. Máskor talán hagynám, de nem ma.
- Hol van a csapat fele Szilárd? Hol van Rege, hol van Szabó, Váradiról és Novákról nem is beszélve! Mi történt itt, amit elfelejtettél elmondani nekem? És a jó életbe is, miért kellett pont ezt az idiótát beszervezned tizenegyediknek? - hátradől a székében, és a szemében komoly felelősséggel néz rám. 
- A csapat előző pár meccsén ott volt egy fejvadász. Tudod, ők olyan emberek, mint amilyen te is voltál, játékosokat toboroznak a nagy kluboknak. Néhány fiú kapott tőlük ajánlást. És ezért elmentek megpróbálni, milyen velük játszani. Ma volt a próbameccsük, az esélyük, hogy ténylegesen bekerüljenek. A szerződésük velünk még él, de mára be kellett szerveznem valakit, nem mondhattam le a meccset. Karesz pedig zseniális játékos, tökéletesen játszik. Igen, volt ma egy hibája, de ezt nézd el neki, teljesen idegenekkel játszott, egy merőben más taktikát, mint amit megszokott. Jó  tagunk lesz ő. Már, ha te is beleegyezel - eszembe jutott a nyílt, őszinte fűzöld szempár az öltözőben. A múlt idő, amit használt, hogy a másik csapatnál játszott. A pillanat, amikor először megláttam a pályán. Amikor elhibázta a lövést, és utána látszott rajta, mennyire nyomasztja ez belülről. Szimpatikus figura, akit szívesen megismernék közelebbről. 
- Legyen, maradhat. De remélem a többiek közül is visszajönnek néhányan, és nem megy el az összes. 
- Meglátjuk Emma, meglátjuk. 

Így történt, hogy a GKFC elbukta az osztálylépés lehetőségét, és veszített egy jópár tagot. De nyert egy csodálatos játékost és egy még jobb embert. Valakit, aki talán még a kissé jégszívű Farkas Emma szívét is képes megolvasztani...

Hej, te paraszt, te paraszt

Sziasztok!

Ezen a héten a Kreatív írás 201 kihívásban azt a feladatot kaptuk, hogy költsünk át egy már ismert verset, népdalt. Én a Hej, Dunáról fúj a szél című gyerekverset írtam át. A lényeg nem az volt, hogy néhány szót átírjunk az eredetiben, hanem a vers hangulatát, mondanivalóját kellett új köntösben megjeleníteni. Felül látjátok a saját átköltésemet, alatta pedig az eredeti dalocskát (ha valaki netán nem ismerné :)).

hej_dunarol.jpg

Saját átköltés:

Hej, te paraszt, te paraszt
Jól fúj a szél, nem igaz?
Itt a Duna jobb partján
Hideg az éj a tél derekán.

Hej, Jánosom, Jánosom
Kicsi vagy a háborúhoz?
Mondanám, hogy fogd a kardom,
De azt csak a nagyoknak adom.

Hej kedvesem, kedvesem
Feküdj mellém kedvesen.
Mert én temelléd nem megyek
A tiéd soha nem leszek.

Eredeti:

Hej, Dunáról fúj a szél,
szegény embert mindig ér,
Dunáról fúj a szél.
Ha Dunáról nem fújna,
ilyen hideg sem volna,
Dunáról fúj a szél.

Hej, Jancsika, Jancsika,
mért nem nőttél nagyobbra,
Dunáról fúj a szél.
Nőttél volna nagyobbra,
lettél volna katona,
Dunáról fúj a szél.

Hej, Dunáról fúj a szél,
feküdj mellém, majd nem ér,
Dunáról fúj a szél.
Nem fekszem én kend mellé,
úgy sem leszek a kendé,
Dunáról fúj a szél.

Szimba13

Kitalált szavak jegyzéke

Sziasztok!

A múlt heti Kreatív írós feladatom az volt, hogy egy random szógenerátorral sorsoljak magamnak hat szót, ezekből pedig készítsek három összetett szót. A kihívásgazda az újonnan kitalált szavak jelentésére volt kíváncsi. Szerintem nagyon jó feladat, ritka vicces volt kitalálni ezeknek az őrült szókapcsolatoknak a jelentését. Fogadjátok nagy szeretettel őket!

random.gif

Filmforgatás-szükségérzet
Leküzdhetetlen vágy egy új, még meg nem jelent film forgatására. Gyakori rendezőknél. Variációi a filmírás-szükségérzet, és a filmrendezés-szükségérzet. A filmforgatás-szükségézetet árző embert semmi nem tántoríthatja el a filmkészítéstől, számára ez kötelező az életben maradáshoz.

Nemzetáruló karlengetés
Egy lázadó csoport által kitalált, mára az egész nemzet számára ismert karlengetés. Jelentése: „A többi nemzetek jobbak, mi nem akarunk a sajátunkhoz tartozni.” A régi időkben jelzésként használták a nemzetárulók, így üdvözölték egymást.

Szájszöglet-bírónő
Olyan nőnemű bíró, aki nem képes teljes mosolyra, csupán egy apró rándulásra. Ilyen esetben az illető szája a szájszögletnél nem húzódik tovább, innen ered a szájszöglet-bírónő megnevezés is. Más szakmáknál nem olyan feltűnően gyakori, mint a bíróknál. Férfiakra nem jellemző.

Szimba13

süti beállítások módosítása