Csendesen figyelem a mellettem elsuhanó tájat, miközben a fülemben a kedvenc énekesnőm megnyugtató hangja szól. Az esőcseppek lustán gördülnek le az üvegen. Megigéz a mozgásuk, szinte látom, ahogy táncolnak. Próbálják lehagyni a másikat, egyik csepp gyorsabban gurul, mint a másik. Kész Forma-1 szituáció bontakozik ki a szemem előtt. Gyerekkorom óta nem játszottam ezt a játékot, de most mégis újra megteszem. Kiválasztok két kis gömböt, figyelem őket, ahogyan elhagyják jelenlegi helyzetüket, és továbbcsúsznak egy másikba. Különböző útvonalakon próbálnak előbbrejutni, de mindig megelőzik egymást. Végül az egyik csepp leér az ablak aljába, és elhagyja a csatateret. Fejemet az üvegnek döntöm, rögtön megérem a szokásos rázkódást. Minden kátyúban az üveghez koccannak a végtagjaim, és az egész testem, de nem zavar. Ezzel jár a hosszú távú buszozás. De jól tudtam ezt, amikor elindultam. És más választásom sem volt. El kellett menekülnöm az exem, Erik bántó kezeitől, a házasságunk múló álomvilágától. A hamis csillogástól, a megjátszott mosolyoktól, és a férjem úgynevezett szeretetétől. Amit más zaklatásnak hívna. És ami több évig az életem volt. De mostanra elegem lett. Meguntam, hogy valaki más rabszolgája legyek, hogy teljesítsem minden igényét valakinek akit utálok. Mégpedig mindenféle fizetség nélkül. Nem vagyok önkéntes, sem szociális gondozó. A férjem volt, de a betegem nem. Ezért kellett eljönnöm. Viszont mivel a drágám a vonattársaságnál dolgozik, és vezetni nem tudok, így maradt a busz. Ami mostanra több száz kilométerre vitt a kisvárostól, ahol felnőttem. És ahová már sosem térek vissza.

Gondolkodásomból az ajtó nyílásának zaja zökkent ki. Emberek menekülnek be a zuhogó esőről a busz biztonságot jelentő menedékébe, hogy aztán esernyőjüket lerázva foglaljanak helyet valamelyik üres széken. Én továbbra is az ablaknak támasztom a fejemet. Minek mozduljak meg, amikor úgy sem érdekelnek a felszállók? Csak a hideg fuvallatból és a zajból tudom, hogy megérkeztek. Újabb utazók, akik a fél négyes buszon tartanak velem.

Hirtelen egy meleg test zöttyen le mellém. Érzem a forró combot a lábamhoz érni, a rövidujjú szélét a karomba nyomódni, és a lélgezetvételét a nyakamon fészkelődés közben. Keresi a megfelelő pozíciót. Végül megtalálja, és lenyugodva mély levegőt vesz. Csak akkor szakítom el arcomat a hideg ablaküvegről, amikor a busz már elindul. Félve fordítom el a fejemet az idegen irányába. A test melegéből és az eddig érzett részekből egy nagydarab, hájas késő negyvenes férfira számítok, de egy vékony, szikár, igazán jókéű macsó ül mellettem. Alig lehet több harmincötnél, fekete haja az arcába lóg. Ruhái márkásnak tűnnek, és jobban megnézve látom, hogy tényleg azok. Ezek szerint gazdag. Vagy legalábbis nem olyan szegény, mint én, aki maximum pár hétig tudok elélni a mostani vagyonomból. Az arca és az egész teste nagyon karakteres, kissé izmos, de nem túlságosan. A tartásából is lejön, mennyire határozott és büszke személy. Mégis, amikor a szemembe néz, csak nyílt őszinteséget,tiszteletet és érdeklődést látok. Érdeklődik irántam. Legalábbis a szeméből ezt látom. Mindig is jól tudtam olvasni az emberekben, ezért lettem nagyrészt pszichológus. Most pedig az ő jeleiből azt veszem le, hogy tetszem neki. A kérdés, hogy én mit szeretnék tőle. Szeretnék-e beszélgetni vele, vágyom-e most a társalgás kötelékére, vagy inkább megmaradnék a csend meleg ölelésében? A mélykék szempárba nézve egy pillanat alatt dől el bennem a válasz.

Megszólítom az idegent, aki ezen az esős őszi napon leült mellém a fél négyes buszon.